Rémálom

Nemzeti kokárdák helyett vörös szegfű virított a fülük mögött. A mellükre akasztott táblákról és a kezükben lóbált transzparensekről efféléket lehetett olvasni: „Tudd meg gonosz kormány, hogy minden ésszerű kompromisszumot ma és a jövőben is makacsul és elszántan elutasitunk. Dögölj meg!” Aztán: „Élhetetlen ország helyett tejjel-mézzel folyó Kánaánt akarunk!” Avagy: „Azok részére, akik tanulmányaik költségeit maguk fedezik, kárpótlásul előre fizessék ki egy összegben öregségi nyugdíjukat dollárban, japán jenben vagy kínai valutában!” Különösen szembetűnő volt egy szamárfülű nyiszlett fiatalt ábrázoló karikatúra mellé írt szöveg: „A sosem hőzöngő, szorgalmasan tanuló, túlzottan lelkiismeretes hallgatókat tartsák állandó elmeorvosi felügyelet alatt!”

Szőrös képű, aggastyánnak kinéző veterán diák csoszogott fel a boroshordókon álló pódiumra. A nagy hangerejű hordószónok először a tömeg elején ácsorgó maszatos óvódásokat köszöntötte. „Aranyoskáim, drága kisdedek! Ti vagytok a bizonytalan jövő jelzálogai. Őrizzétek meg ezt a nemes pozíciót és legyetek elszántak. Jogotok van addig ülni a bilin, ameddig akartok és a csúnya-csúnya óvónéni akkor sem szólhat rátok egy rossz szót sem, ha néha netán a sarokba szartok…”

A közelben kitörő tapsorkán a vén diák kenderkóc parókáját letépte fejéről és az emelvény melletti nyitott fedelű kukába fújta. A felhevült szónok nem jött zavarba. Tarr fejére húzta kapucniját és a rágógumizó középiskolások felé fordult.: „Ti pediglen, kedves, hamarosan ballagó ifjú testvéreim, véretek árán is tartsatok ki amellett, hogy a felvételi ponthatár ne 240, hanem 0,5 legyen. Semminemű ellenérvet ne fogadjatok el! Ne üljetek fel az állami fenyegetésnek, mert az állam ti vagytok és mindenkinek kuss…”

A felsőoktatásban résztvevő felajzott ifjoncok felé pedig a következő szöveget nyomta: „Követeljétek, hogy professzoraitok a szakanyagon túlmenően ne strapálják magukat, hogy általános, hazafias műveltségben részesítsenek. Képezzenek belőletek inkább nyugaton is felhasználható szakbarbárokat és hipp-hopp, vizsga után már itt sem vagytok. Röghöz kötés kényszere helyett az állambácsi akasszon a nyakatokba vándortarisznyát, háromnapi élelemnek megfelelő hot-dogot, legalább félévi lébecoláshoz elegendő zsebpénzt és Isten veled, fakereszt… Végül, de nem utolsósorban hozzátok szövegelek, burokban született, szerencsés flótások, akiket az állam ingyen taníttat az adófizetők pénzén. Meg ne próbáljatok aláírni bármiféle kötöttségi szerződést! Akkor is, ha csak csalétekként arra köteleznének benneteket, hogy húshagyó keddtől hamvazó szerdáig hálából itthon dolgozzatok. Kész öngyilkosság lenne rögbe ásnotok magatokat…”

„Úgy van, úgy van! Szívünk szerint beszélsz!” – hallatszott a tömegből néhány borízű hang. „Elegünk van a kormány pofátlanságából! Rabszolgákat akar nevelni belőlünk.”

„Nem hagyjuk, nem hagyjuk!” – kontrázott egy kórus a tér közepéről, miközben színes lufikat engedtek a magasba a következő felirattal: „ÉGJEN A VÁROS, PUSZTULJON A VILÁG!” Egyre feszültebbé vált a hangulat.

A boroshordó szónok vizslatva körültekintett. „Mi a fene van itt? Nem látok egy zsarut sem a környéken. Hát már meg sem tisztelnek bennünket azzal, hogy a nyakunkon legyenek? Miféle rendszer ez!? Ki lehet ezt bírni? Ugye, hogy nem. Na, majd teszünk róla.” Kancsin kacsintott az előtt álló három kigyúrt, szekrényvállú dromedárnak. Amazok máris tették a dolgukat. Nagy hurrával felmásztak a Kossuth szobor tetejére és jobb kezük középső, felemelt ujjával szexre ingerlő mozdulatokkal integettek a Parlament irányába. Néhány fogatlan, virgonc vénkisasszony kéjes sikollyal éljenezte őket…

Mivel az eseményeket nem követte a régi rezsimtől megszokott atrocitás, a szónok elégedetlenül csóválta fejét. „Látjátok feleim, már arra sem méltat a gőgös hatalom, akármit is tennénk, hogy gumibottal kergessen szét minket… Le sem tojnak bennünket elvtárskáim. Hát ezt érdemeljük?”… Még láttam, amint lógó orral csalódottan lesántikál az emelvényről, aztán szerencsémre felébredtem…

Z. Zwada András