Magazin, Regényes múlt

In Cervino Monte – I. A találkozás

Zöldellő májusalkonyi kölyökszellők cirógatják a nádast. Az végtelen és buja karjaival úgy öleli át a Körös kiöntéseit, akár az anyai kar kisgyermekét. A napnyugati parton lovasembert is elbíró csapás vezet a gázlóhoz. Túlnan, a vén folyó napkeleti partján hatalmas kurgán őrzi a vidéket az Idő végtelenségében.


Meredek palástjával királyi pózban magasodik a közeli víz fölé. Csak a Világügyelő a megmondhatója, miféle kezek ezrei emelték ide fenséges piramisát az évezredek homályába tűnt vezérek sírjai fölött.

A halom tartja titkait rendületlenül. Igaz, nem is kérdezte még senki emberfia. Sem az oldalán hajnalonként itt legelésző szarvasok, sem a környék pákászai. A napnyugati parton két puzdrás, tegzes vitéz tűnik fel. Harcosokra valló kaftán, hegyes csúcsban végződő prémszegélyes kucsma a viseletük. Oldalukon jellegzetes keleti szablya hajlik. Fekete hajuk varkocsba fonva.

– Bese öcsém – hajol nyergében az idősebb -, látsz itt gázlót?

– Tengri a megmondhatója. Ez a csapás odavezet, forduljunk, s még holnap napszállatra megjelentjük Ösbő és Velek urainknak.

 

Ahogy a Krónikás mondja: „Abban az esztendőben született Árpád vezérnek Zolta nevű fia. És lett nagy öröm a magyarok között. A vezér és nemesei számos napon át nagy vendégséget tartottak, ifjaik pedig ott játszottak a vezérnek meg nemeseinek színe előtt, mint a juhok bárányai a kosok előtt. Néhány napra rá Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ősbő meg Velek lett a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak.”

Belőlük most kettő itt fürkészik a Körösnél Szarvashalom alatt.

Már fordulnának, amikor halászsas rikolt a nád között. Abban a minutumban pányvák zúgnak át a levegőben. Vitézeink eszmélnének, de késő. A csapáson fekszenek gúzsba kötve. Fölöttük féltucatnyi torzonborz, szakadt rongyokba és bőrökbe öltözött alak hadonászik.

Bese és Örs riadt szempillantásokat váltanak. A félelmetesen villanó csákányokból sejtik, a lelkük hamarosan Tengrihez költözik.

– Végezzünk már velük, Kadocsa bátya – sziszegi az egyik csákányos -, fényes gúnyájuk, fegyverük jól jön nekünk.

Fürkészőink fülének furcsán, mégis érthetően szűri fogai közt a szavakat.

– Testvér! – kiált a legközelebb állónak Bese. – Véredre emelsz kezet!

– Bátyó! – vág közbe egy fiatal legény. – Ezek itt csakúgy, mint mi, Baján származékai lehetnek. Oldozzuk el őket!

Cselekszik is.

– Ki népei vagytok? – kérdi Kadocsa izgalomtól telt hangon.

– Nem ismerjük Baján vezért, még hírét se hallottuk – dörzsölgeti szabaddá lett tagjait Örs. – Mi a diadalmas, karvalyos Árpád vezér katonái vagyunk – folytatná, de nincs rá érkezése. Előbbi fogvatartóik földöntúli révülettel a földre borulnak, kucsmáikat hajigálják, megszállottként kacagnak és zokognak, felváltva.

– Beteljesedett hát Öttömös jóslata – hadarja Kadocsa bátya. – Emlékezzetek utolsó szavára! Betelt a Hadak Útja. A csillagösvényen visszatér hozzánk Csaba hadinépe új harcosoktól is kísérve.

Bese és Örs büszkén vallják, hogy ők valóban Csaba népéből valók. Így kerültek új szövetségben Árpád karvalyos zászlai alá.

– Álmunkban se mertük gondolni – mondja Örs -, hogy ebben a kietlen pusztákat váltó nádasban véreinkre lelünk. Mi az a nagy halom túl a vízen?

– Tévedsz, uramöcsém – veti közbe Kadocsa. – Mi valójában ama híres-nevezetes és örökemlékű Baján vezér származékai vagyunk. Avarok vagy ahogy mostanság bolgár uraink mondják, hazátlanok. A mi nagy kagánunk Baján, sok-sok emberöltővel ezelőtt égi harcmezőkre tért meg seregeivel. Mi maradékok csak tengetjük itt puszta életünket. Salán bolgár vezér minden gőgjének és rabló önkényének kitéve. A nagy halom ott szemben a

Szarvas-hegy. Szent hely az, nekem elhiheted. Ősök szelleme kísért ott szarvasok képében.

– Ha megbocsátod, uram, milyen messze van tőletek a sereg?

– A csongrádi földvár alatt várják holnapra jelentésünket – feleli Örs. – Éjszakára megszállnánk nálatok.

– Ez a nálunk most csak itt lesz a víz mentén. A bolgár zsupán katonái néhány hete kiűztek minket a gyűrűnk maradékából is. Őseink temetőjét is oda kellett hagynunk. Pedig ott, amott a nagy halmon túl, alig félnapi járóföldre több száz vitéz harcosunk nyugszik még Baján idejéből. Tengrinek hála, táltosunk megérezte jöttötöket. Amink van, megosztjuk veletek.

Közben beesteledett s a Körös fölé felültek a csillagok. Az avar-mogyeriek jóféle vesszőkasokban töméntelen csíkot és csukát varázsolnak elő. Hamarosan cserépüstben rotyog a csík, a csukák pedig illatárban pirosodnak a parázs felett.

Mielőtt estebédhez látnának, Kadocsa bátya tehénszarvból faragott kupából kínálja opálos színű kumisszal vendégeit. A rend szerint az erjesztett lótej első kortya a földre loccsan. Az mindig a Világügyelőt és a földben lakozó szellemeket illeti.

Vacsora után megrakják újra a tüzet, s ahogy az ég bársonypaplana alá szállnak, az öreg Kadocsa mesélni kezd.

– Hej, mikor még Baján a rómaiakkal harcolt! Kilenc erődítettt gyűrűben lakott a népünk. Egyik a másikba volt foglalva, s az ország közepén a Tiszánál volt a kagán székhelye. A sáncok széles gyepűből állottak a folyók vagy hegyek mentén. A gyűrűkön belül voltak szállásaink. Történt egyszer, hogy Baján Thráciát támadta meg. Ám seregében akkor pestis ütött ki, hét fiát elragadta. A diadalmi mámort gyász váltotta fel. Baján csaknem megőrült fájdalmában. Ezt kiáltozta: „Isten ítéljen köztem és a császár között. Ő tudja, ki szegte meg a békét!” Baján nemsokára meghalt. Pár év múlva Nagy Károly frank lovasai rohantak le minket. A kagán székhelyén nyoma sem maradt emberi lakásnak. Elveszett az avarság minden dicsősége akkor. Kincseinket a frankok mind elragadták. Errefelé nem maradt más nekünk, csak az avarok pusztája – fejezi be meséjét az öreg avar.

– Holnap új nap kél, ne féljetek – biztatja a házigazdákat Örs. – Ha megjön a sereg, elkergetjük innen a bolgárokat. Ha akarjátok, együtt indulunk tovább. Nem lesztek már hontalanok a visszavett hazában.

Ekkor már magasan jár a Hold a Körös fölött. A vén Szarvashalom gyomrában rég holt vezérekkel új csatákról álmodik.

~ Szenes János ~