Tündérkert regénye – I.

– Hol vagyunk? – kérdi a még így, meggyötörten, özvegyen is igéző termetű huszonegy éves királyné-asszony egyik hű emberétől, Pöstyéni Gergely uramtól.

– Kun-Szent Mártonba érkeztünk, felséges Asszonyom – feleli Gergely úr. Őurasága, no meg Batthyány Orbán uram, az ősz Petrovich Péter s még néhányan a Szapolyai-ház hű emberei közül Buda óta lovon kísérik rajongott királynéjukat. Itt van a kedvelt és hűséges titkár, Verancsics Antal uram is. Igaz, ő még a budai indulás előtt kijelentette:

– Addig maradok Felséged mellett, míg biztonságban nem látom Erdélyben, mert György barátot még látni sem bírom magam mellett.

Pediglen ez a veszélyes, kiismerhetetlen – hol támasz, hol ellenség – ember is itt van afféle „király árnyékaként” az alig egyesztendős Istvánka vagy ahogy újabban nevezik, János Zsigmond kíséretében. Akárhogy is van, Tiszavarsány után a barát játszotta ki a kísérőül adott háromszáz szpáhit, agástul, csauszostul, hogy leszakadtak tőlük végül.

Jó egy hete indultak el Budáról Szulejmán „kegyét, parancsát” félve.

Történt pedig mindez az Úr 1541. esztendejében, „Keresztelő Szent János” fejevétele ünnepének másodnapján. Másfél évtizeddel a mohácsi tragédia után. Jó Török Bálint uram akkor már fogolyként ült a szultán sátrában. Podmaniczky János uram pedig szőlőkapás parasztnak öltözötten szökött ki a török által kardcsapás nélkül elfoglalt Buda várából. Meg sem állt Tata váráig.

Lassan leszáll az éj. Izabella és a „királyka” testőrző palotásai a kúria kisebb szobájában kivont szablyával virrasztanak egy nehéz bivalybőrös láda előtt. Szent István koronáját és Izabella királynéi kis koronáját, no meg a koronázási ékszereket vigyázzák felváltva. Más testőrzők Izabella és a kis János Zsigmond álmát őrzik. A királyfival nincs is gond. Édes álmát alussza pici bölcsőjében, a dajkája mellette éjjel-nappal.

Izabella szemére nem jön álom. Öltöztetőnője még útban idefelé Tiszavarsányban pestisben elhalt. Utána még olvasómestere is. A szép fiatalasszony fel-felállva egy nehéz faragott karosszékből kitekintget a holdvilágos udvarra. Az ökrös szekerek félkaréjban. Mellettük imitt-amott felütött sátrak fehérlenek. Középen őrtűz világol. Némelyik főúr még ott borozgat, azután holnap is lesz nap alapon ki-ki nyughelyére tér pihenni.

Éjféltájban végre Izabella is lefekszik. Bona Sforza és Jagelló „Öreg” Zsigmond leánya álmában otthon, Krakkóban jár. Látja a Wável aranyozott tróntermét 1539 Boldogasszony havának utolsó napján. A vakító gyertyák fényében Samuel Maciejowski alkancellár uram beszél Zsigmond nevében a jelképes esküvőn – Szentséges királyi felsége meg van győződve arról, hogy ez a barátsághoz járuló új kapocs mindkét királyi családot, hanem a szomszédos országokat, Magyarországot és Lengyelországot sokkal erősebb szálakkal fogja összekötni.

Más kép jön álmában. Fényes esküvő, koronázás, harangzúgás közepette. Székesfehérvárott idős Várday Pál érsek atya esketi és koronázza. Pompás a frigy! Még Habsburg Ferdinánd jeles seregvezére, Nicolaus Salm is tiszteletét teszi.

Újat álmodik Izabella. Szerelmes öreg férjét látja nászukban. János ötvenkettő múlt, Izabella alig húsz. Ó, hogy ölelte, csókolta, imádta őt az öreg, meggyötört király! Lengyel udvarhölgyei nem győztek leselkedni, hozni-vinni a híreket…

Vált a kép. Megjött a hír Szászsebesről János haláláról. Jó Török Bálint küldte. Harmincnyolcéves vérbeli magyar dalia…

Huszonegy évesen hogyan is tudná magára venni egy ország terhét? Levelek mentek akkor anyjához, Bonához, tegyen végre valamit! Akkor György barát kiállt mellette s a Rákozmezején királyt csinált az alig pár napos Istvánkából…

Megébred Izabella. Zokogni kezd.

– Istenem, Istenem, miért is kellett a szörnyű német ostromot megszenvednem? Ha nincs Török Bálint, belehalok a félelembe. De Török Bálint sincs többé… elvitték örökre. Bár örülnöm kellett Szulejmán segítségének, sosem felejtem el a megaláztatást, amikor a csausz kétségbe vonta anyai mivoltomat… akkor én a pogány szeme láttára kibontottam tejtől duzzadó mellem és megszoptattam Istvánkát… szégyenkezhetett az alávaló törökje.

Most pedig? Itt vagyunk útban Lippára, a régi Szapolyai-birtokra maradék udvarommal… Istenem, segíts meg!

Két nap pihenő után folytatják útjukat. Éjszakánként egyre több réti farkas üvöltését hallani. Mégy egy pihenőt tartanak Patócsy Miklós uram várában Gyulán. Azután már Lippa következik. Tíz napra a Budáról történt keserű indulás után megérkeznek.

Izabella nem győz csodálkozni az ötszög alakú erős vár láttán. Északi falát a szőke Maros csapdossa.

– Felséges Királyném! Nézd e várat, öt kapuja köszönt Téged – mondja jó Pöstyéni Gergely uram lováról leszállva. – Itt a Híd-kapu, azután a Vízi-kapu, meg a Temesvári-kapu… Öt nagy bástya is Rád fog vigyázni fiaddal együtt.

Bizony Izabella sírva fakad a rideg falak láttán. Ő királyi pompához szokott gyermekkorától kezdve, nem erődhöz…

Mégis jövő esztendő tavaszáig, a májusi orgonavirágzásig ez lesz a lakhelyük. A Szent Koronát is itt vigyázzák. Még itt… Szalmából fonott ágyak, egyszerű festetlen szekrények, üvegezett ablakok alig-alig. Inkább hólyaggal fedettek. Nehéz elviselnie.

Ám az élet nem áll meg. György barát, a kincstartó sokadjára a semmiből, a romokon szervezkedni kezd. Mindszent havában a Szapolyai-ház híveivel országgyűlést tart Debrecenben. Nemsokára Rares Péter moldvai vajda ismét Erdélybe tör.

György ismét taktikázik. Karácsony havában Gyalu várában egyezséget köt Serédy Gáspár uram felvidéki főkapitánnyal. Izabella eszerint átadja fia országrészét Ferdinándnak, vele a Szent Koronát is. Cserébe visszakapja a Felvidéken a szepesi Szapolyai-birtokokat. Ebből talán új hercegséget remélhet…

Ám jön Boldogasszony hava, következik az erdélyi országgyűlés Székelyvásárhelyen: itt már elismerik Izabellát János Zsigmond gyámjaként, helytartója pedig György barát, vagyis Martinuzzi Fráter György.

A nyár már a gyulafehérvári püspöki palotában éri Izabellát.

S mire újból december lesz, a György barát által szeleburdinak, pénz pocsékolónak, uralkodásra alkalmatlannak tartott Izabella szemébe vágja a Gyalura érkező Serédy Gáspár uramnak:

– Nem megyek Szepesbe se én, se a kisfiam! Erdélyt át nem adom! Erdély három nemzeté: székelyeké, magyaroké, szászoké. Ferdinándé semmiképpen. Maradunk itt. Erdély a miénk!

~ Szenes János ~