Magazin, Regényes múlt

“Verik a rézdobot, fújják a trombitát…” – VII.

Pünkösd havára a szél felszárítja a kora tavaszról itt maradt tocsogókat. A vizek fölött békák hangversenyeznek. Az országutak mentén vadvirágos rétek fürdenek a napban. A gesztenyék már csipkében őrzik a kerteket, az út menti bodzások még forróbb napokra várnak, hogy nyíljanak.


Ebben a suhogón fénylő tavaszban híre jön: Szolimán pasa, a nagyvezír megindult Sztambulból magyarországi hadjáratára. Az Erdély felé küldött fürkészők jelentik: Thököly Imre uramat maradék katonáival Apafi fejedelem uram csapatai kiűzik Vajdahunyad várából, később a kishazából is.

Ezekben a napokban már javában gyülekezik a Szent Liga egyesített serege, hogy száznegyvenöt esztendő véres megpróbáltatásai után a keresztény Európa hatalmas ökle leverje Buda tornyairól a török félholdat.

Szentlélek eljövetele előtt Bottyán – immáron az esztergomi huszárok legendás tisztjeként – megválik őrhelyétől, Judithoz indul. Gyermekük nem lévén, a felettük szárnyaló időben jó másfél évtized múltán is féltő gonddal várja, kényezteti derék férfikorba érett férjeurát. Teheti. Ringó derekát olykor hószámra nem öleli Bottyán keze. Vágyik rá.

Az első estén vendég érkezik. Nagy György gazda Kecskemétről. A kecskemétiek jó szívvel vannak Bottyán iránt. A vendég borozgatás közben hamar rátér erre:

– Bizony mondom, főhadnagy uram, ha kegyelmed kezességet nem vállal az őszön értünk ezerkétszáz forint erejéig, odavész mindenünk. Csáky főkapitány úr Léváról, no meg mellé Caprara generális teleülteti velünk a gácsi tömlöcöt. Utánuk kaptuk a nyakunkba Mercy generális fenyegetését a sarc megfizetéséről. Ám ez semmiség mostani nagy bajunkhoz képest – panaszolja Nagy György.

Azzal asztalra egyenesít egy papírgurigát, Abdurrahman pasa cirkalmas magyarsággal fogalmazott parancsával: „Ha a frenki császárnak mertek szolgálni – kezdi fenyegetőzését a budai jamír -, háromszáz kecskemétit ültetek karóba. Én, Abdurrahman, Allah és a Fényesarcú Padisah kegyelmérből Kizil, Elma pasája parancsolom: Kőrös városával együtt készítsetek tízezer tatár harcosnak szállást és istállót. Ha ellenszegültök, városotokat Kőrössel egyetemben lerombolom, porig égetem, titeket, gyaur ebek kardélre hánylak, asszonyaitok-leányaitok pedig rabszolgapiacon és tisztjeim háremében végzik. Még a csecsszopóknak se lesz kegyelem!”

– Mitévők legyünk, jó uram? – kérdi a vendég riadtan.

– Üzenem a jó kecskemétieknek, Abdi hasztalan fenyegetőzik – mondja bátorítólag Bottyán. – A tavaly előtti csúfos kudarc után ezen a nyáron minden esélyünk meglesz a pogányok kiűzésére. Segít Isten.

Másnap György uram hazaszekerezik. Még egy estje-éjszakája marad Bottyánnak. Szíve szerint hetekre maradna vagy örökre – régen is volt ilyen gondolata -, ám a harci kötelesség és becsület ezúttal is elszólítja. Viharos csókok, ölelések, mámor éjszakája ez – akár szerelmük kezdetén. Hamar jő a reggel.

– Isten óvjon – búcsúzkodik könnyeivel küzdve Judit. – Belehalok a bánatba, ha ott veszel a harcon – folytatja sírva.

Mindig így volt ez az évek során. Aki harcba indul, nem lakodalomba tart, sokkal inkább temetésre. Judit azért bízik Istenben, hogy miképpen korábban, most is megtartja az ő szerelmetes férjét.

– Egészen megbabonáz engem az asszonyom – mondja magának Esztergom vára felé haladva Bottyán. – Az éjszaka úgy ölelt, úgy szorított magához, akár utoljára látna. Nem, még nem halhatok meg – kergeti magától a kaszás képét. Mintegy lelkét erősítve eszébe ötlik a tavalyi nagy harc Nyergesújfalunál. Ahol a bécsi és esztergomi országút összefut, ott állt a két sereg egymással szemben. Keresztények és törökök.

Akkor reggel egy szűrös jobbágy hozta a nagy hírt: megindult a keresztény sereg Esztergom felmentésére!

– Hej, a kutya Úristenit, akárhány török fajzatjának! – üvöltötte Bottyán. – Rá a bestyére rögvest, megkorpázzuk a pogány disznaját!

Lám, nyeregbe pattant huszárjaival, s bele egyenest a véres-halálos forgatagba. Abban a véres délutánban kötött barátságot Monaszterlyvel, a vad rácok vajdájával. Bizony az ő huszárai mentették ki a piros sipkás rácokat az öldöklő szpáhik karmaiból. Este már együtt iszogattak a tábortűz mellett Monaszterly katonáival.

Eltűnik a képsor, lova patkója már Esztergom kövein csattog. Zúgó méhkas a vár alatti tábor. Német, magyar, vallon vezényszavak röpködnek kacskaringós káromkodásokkal vegyesen.

Mindenki izgatott, fegyverét igazítva készül a nagy küzdelemre: irány Buda!

Szamócaérés idején végre megindulnak a Szent Liga csapatai. Végeláthatatlan sorokban vonulnak az osztagok, nehéz ágyúk szántják az országutat. Társzekerek dübörgése mellett talpas seregrészek puffogtatják az út porát. Az esztergomi huszárok valamikor Szent Iván havának első hetében érnek Buda alá. Megcsodálják, hogy az idő vasfogával küzdve is lenyűgöző hely régi királyaink vára és palotája.

A daliás időket megélt István-torony óriás teste felett lófarkas lobogók röpködnek. A bástyákon is félhold-félhold hátán. A minaretek tűerdejében dzsámik és minaretek szikráznak. Csupán lenn a Vízivárosban kilenc félholdas dzsámi hirdeti a Próféta dicsőségét. Fenn a várban a Győzelem temploma tornyán másfél évszázada feszít a félhold. A Vár déli kapujánál  karcsú márvány minaret tündöklik.

Hetvenezres keresztény had még soha nem vonult Buda ostromára. A fősereget Lotharingiai Károly főherceg vezényli. A had kisebbik felét Miksa Emmánuel irányítja. Sváb, francia, brandenburgi, spanyol, lengyel csapatok mindenütt. Mások is.

Itt vannak a bajor és szász választófejedelem katonái. Svédek, olaszok, hadmérnökök, aknászok, futárok, borbélyok, felcserek, hadbiztosok, hadseregszállítók. Nem beszélve a tábori szajhák százairól és markotányosnékról.

Bottyán nem akárki ebben a hatalmas seregben. Főhadnagy létére egész lovasezredet vezényel. Judit vagyonának köszönhetően egyrészt, meg a kardja jó hírének. Bottyán ezredével együtt vagy húszezernyi magyar harcol Buda alatt.

Ami a parancsnokokat illeti: itt van Barkóczy Ferenc és Petneházy Dávid uram, mindketten korábban Thököly kurucait vezényelték a kuruc király csillaga alatt. petneházy uram mára megkapta a császár aranyláncát is, mivel csapataival tüsténkedett Szolnok, Szarvas és Arad visszafoglalásában. Azután itt van öreg Esterházy János és idős Bercsényi Miklós uram. Mindkettő vicegenerális. Itt harcol Koháry István, azután Bercsényi Miklós sellyei és Erdődy György lévai kapitányok. Előbbi mindössze huszonegy esztendős.

Bottyán mint huszárkapitány mellett eljött Semsey András ónodi főkapitány, de még a legendás hírű győri kapitány, Fiáth János uram is.

A hatalmas hadat a Dunán kalmárhajók is szajhák sorai kísérik. A Budára vezető utakon sokasodnak a lisztet, zabot, lőport és bombát vagy sáncszerszámot szállító társzekerek. Ágyúk, ágyúk és ágyúk, nehéz katonalovaktól vontatva. Az út szélére szorítva markotányosok apró targoncái araszolnak előre. Egy nap ki is csap a Várból a társzekerekre a Fehérvári kapun vagy háromszáz lovas török. A kicsapás számukra a véget jelenti ezúttal, mert a szekereket kísérő horvát vitézek kegyetlenül levágják őket.

Szent Iván havának tizenkilencedik napján Bottyán ezredével Buda fölött északon őrködik. Fürkésző legényei egyszerre jelentik, hogy az esztergomi úton vagy ötszáz szpáhi közelít. Az út menti cserjésből zúdulnak rájuk zúgó zivatarként. Nincs kegyelem.

– Foglyokat nem ejtünk! – parancsolja még a csapás előtt Bottyán.

Így is történik. Alig három szpáhi menekül élve a helyszínről. Aznap este a hatalmas ostromtábor minden tüze mentén Bottyán és katonái hőstettét dicsőítik.