Várak ormán magyar csillagok – XI. Nyáry Lőrinc szökése

Itt vannak a szegedi, szendrői, hatvani, belgrádi, zvorniki és a szerémségi bég katonái is. Az élelmiszer és a lőszerutánpótlást Ali csapatai lezárják az utakkal együtt. A két török vezér negyvenezres egyesült haddal kezdhet a végső ostromhoz.

Szolnok várát Nyáry Lőrinc uram, Ferdinánd hűséges embere védi ezernégyszáz katonával. Néhány száz magyar huszár, tiszai naszádosok, hajdúk és túlnyomórészt német, spanyol és cseh zsoldosok jelentik a védősereget. A Zagyva és a Tisza összefolyásánál kiépített vár megerősítését Ferdinánd 1549-ben magára gróf Salm Miklós tábornok uramra bízta. Ekkor naponta öt-hatezer idevezényelt jobbágy is dolgozott a pallérok keze alatt. Szabálytalan négyszög alakú, négy földbástyás vár épület. Nyolc-kilenc öl magasságú földsánccal, vert palánkkal, a két folyó táplálta vizesárkokkal. Az erősség akár négyezres védősereget is befogadhatott. A falak elkészülte után huszonnégy ágyú, háromezer puska és nyolcszáz mázsa puskapor került a hadileltárba. A megerősített vár kapitánya Zay Ferenc uram lett, majd 1551-ben őt Horvátovics Bertalan uram követte. Őkegyelmét azonban Balassagyarmatnál rabszíjra fűzte a török és fogságba hurcolta. Így került Szolnokra Bedeghi Nyáry Lőrinc uram honti főispán.

Lovas főtisztjei Pekry Gábor, Strezenkovits Mátyás, Móré Gáspár uramiék. A gyalogosok tisztje Keledi István uram. Jött volna ide többszöri segítség is még a török megérkezte előtt, hasztalan. Castaldo Nyáry uram kérésére Tóth Mihály uramat indította háromszáz gyalogossal, ám a csapat nem érte el Szolnokot. Kassáról 236 gyalogost indítottak útnak Blaskó Antal és Zádornik Antal uramék vezényletével. A bekerített várba már ők sem jutottak be. Egyedül Csapy Mihály tizedes lopózik át a török táboron szeptember 3-án. A vitéz katona Eger várából hozza Dobó István uram buzdító levelét. Ez minden segítség. A zsoldosok még csak-csak állják Ali seregének nyolc napos ágyútüzét. Ám Ahmed csapatainak látványa rettegéssel tölti el szívüket.

Amerre a szem ellát, a vár körüli mezőket török osztagok borítják. Lándzsa és zászlóerdő mindenütt. Ezer meg ezer tarka sátor szekérkaréjoktól övezve. Vijjognak a harci sípok, harsokgnak a rézkürtök, dobok böffennek, cintányérok csincsáznak. Állati „Allah akbár!” üvöltésben egyetlen embertengerként hullámzik a török tábor.

A rettegés szeptember 4-én éjjel éri el tetőfokát. Hiába már Nyáry uram halálos tilalma, hiába Móré Gáspár és Pekry Gábor uramék lelkesítő szavai. A félelem lesz úrrá a lelkeken. A zsoldosnép a sötétség leple alatt naszádokon szökik. A spanyolok egy darabig kitartanak, a magyar lovasokkal együtt. A gyalogosok dereglyéken vergődnek át a túlsó partra, a lovasság Szanda falu irányában úsztat a Tiszán a holdfényes éjszakában.

Mire hajnalodik, alig ötven hajdú marad a falak mögött Nyáry Lőrinccel és Pekry Gáborral. A várpiacon a halálra szánt kapitány így szól maradék katonáihoz:

– Atyámfiai! Abban a búbánatban, amit nekem társaitok okoztak, nagy vigasztalásomra szolgál, hogy ti készen vagytok meghalni a hazáért! Hiába akarnálak titeket ámítani, ti éppúgy tudjátok, mint én, hogy számunkra nincs menekvés! Nincs más út, csak a dicsőséges halál. Kössünk hát szövetséget, életre-halálra, hogy egyik a másikat segíti, harcol érte élete fogytáig!

– Esküszünk, veled halunk! – emelik kivont kardjukat az égnek a halálba indulók.

Reggel lett közben. Megszólalnak a török ágyúk. Akár az ég szakadna a falakra. A vár ágyúi némák. Szörnyű a török ágyúk pusztítása a néhány perc alatt. Majd Ahmed és Ali egyetlen gyilkos rohamot indítanak a Tisza felől. Szinte akadálytalanul jut el a török tenger a belső várig. Akkor megnyílik a várkapu. Ásító szájában maroknyi magyar. Pekry Gábor egyetlen öregágyút süttet a törökre. Torka vasgolyót, láncot, vasdarabokat vág a halál suhintásával a muzulmán sorokra. Véres holtak utcája épül szemvillanásnyi időben. A mieinktől ennyire tellett. Iszonyú, üvöltő emberár zúdul rájuk. Tízezernyi török liheg bosszút a sok száz halottért. Pekry uramra ágyúcső zuhan. Nyáry Lőrinc perceken belül tizenkét sebből vérzik, de él! Magyarok, itt nincs kegyelem. Szolnok elesett, Szolnok a töröké. A pasák parancsára a két sebesült magyar parancsnokot Temesvárra küldik. Pekry Gábort onnan majd maga János Zsigmond váltja ki és seregébe hívja.

Nyáry uramat gondosan gyógyítják. Amikor felgyógyul, Isztambulba szállítják, a Fekete-tenger partján álló Bokoz Kezy – Újtorony – rettegett hírű börtönébe. A délceg várkapitány beleroppan a fogságba. Lesoványodik a durva bánásmód miatt. Családja roppant váltságdíjat ajánlana. Szerelmetes asszonya, enyingi Török Margit több levelet is vált Hadim Ali pasával.

– A Portán hallani sem akarnak szabadításról! – jön a válasz.

Egy esztendő pereg el az idő rokkáján. Ferdinánd békekövetei Sztambulban tárgyalnak Verancsics Antal pécsi püspök és Zay Ferenc naszádos főkapitány uram vezetésével. Egy nap a püspök meglátogatja a Bokoz Kezy foglyát:

– Elbocsátásodról Lőrinc, esetleg a béke megkötése után hajlandó tárgyalni Szulejmán.

Nyáry uram ezzel utolsó reményét is elveszti. Egy nap az őrség fiatal parancsnoka magyarul szól a fogolyhoz.

– Jó uram, szívesen segítek tekegyelmeden. Ismerem hőstetteidet.

Nyáry bizalmatlan. Nem beszél, cselvetést szimatol. Ám a tiszt folytatja:

– Nem a vesztedre török én. Kiszabadítalak innen, ne félj.

– Ugyan miért tennéd ezt török létedre?

– Ugyanúgy magyar anya ringatott valaha, mint téged, jó uram. Igaz, időközben janicsárrá lettem.

Mesélni kezd:

– Valamikor Mohács őszén, egy várkastélyból raboltak el anyámmal együtt. Ötéves lehettem akkoriban, apámat a vár kapujában ölték meg embereivel együtt. Anyámat bordélyba hurcolták. Nem élte túl, még Sztambul előtt belehalt a megaláztatásba. Egy előkelő és nemes szívű vámtiszt vett magához, gyerekeivel együtt neveltetett. A felnőttkor már janicsárlaktanyában ért. Több hadjáratban részt vettem. Így kerültem ide őrparancsnoknak.

– Vitéz aga! Emlékszel még magyar nevedre? – kérdi növekvő izgalommal Nyáry uram.

– Huszár István vagyok, de már rég letagadtam. Aki emlékszik a vizsgán, nem lehet a szultán janicsárja. A falum nevét nem tudom. Talán a nálatok Dunántúlnak mondott vidéken lehetett, szép dombos-erdős vidéken a Duna mögött.

– Keresztfiammá fogadlak, István, birtokot kapsz tőlem, ha kimenekítesz ebből a pokolból! – fogadkozik Nyáry Lőrinc. Remeg izgalmában.

– Várj nagy türelemmel. Rajtad kívül senki nem sejtheti, hogy magyar vagyok. De mire az újhold eljön, kész a tervem.

Így is történik. A Bokoz Kezy őrparancsnoka ismerősei előtt szidalmaz minden magyart. Szolgálaton kívül titokban tárgyal egy Velencébe induló francia vitorlás kapitányával. Megegyeznek.

Újhold ragyog Sztambul fölött, amikor egy szeptemberi estén Huszár uram – törökségében Huszein Kurt aga – vezényli ismét az őrséget a hírhedt börtönben. Üvöltve ront be a torony udvarára:

– Hozzátok ki a gyaur ebeket! Pimaszságukért megbotoztatom őket!

Az őrségnek se kell több, szívesen töltik bosszújukat a foglyokon. Zuhognak a botütések. Nyáry uram is kap jócskán. A fogolyverés után jó órával Huszár-Huszein magához hívatja a Bokoz Kezy főfoglárját:

– Add ki Nyáryt tüstént! A Nagyvezér akarja látni!

– Ilyen kései órán?

– Jegyezd meg effendi, fejvesztéshez sosincs későn. A hitetlen eb hajnalra megválik fejétől.

– Nagyszerű vitéz aga! Máris hozatom! – vigyorog a foglár. Érti az aga bölcsességét.

Huszárunk Nyáry uramat bilincsben vezetteti ki a börtönből.

– Elmehettek igazhitűek! Magam is boldogulok a kutyával! – küldi vissza a két kísérő katonát.

Látványosan hátba is vágja Nyáryt:

– Lódulj, bitang!

A katonák eltűnnek, Huszár lakására viszi a hős kapitányt. Csak benn, a falak mögött oldja meg bilincseit.

– Jó uram, igyál egy pohár friss sörbetet, ezt a török ruhát meg kapd magadra!

Percek múlva két kereskedő halad sietve a kikötő felé. Övükben – rablók ellen – handzsárok. Éjfélre a sikátorokon keresztül elérik a kikötőben veszteglő francia hajót. Hajnali kettőkor már nyílt vízen vitorláznak a szabadság irányában. Tíz nap múlva Velencében szállnak partra…

Mindszent havának utolsó hetében egy estén két magyar lovas kaptat Turóc vármegye Szucsány falujának udvarházához.

– Kapuőr! Szólj üstöllést úrasszonyodnak, vendégei érkeztek Zay Ferenc uram ugróczi uradalmából! – zörgeti a kúria kapuját a csípős szelű sötétben Nyáry uram.

– Csak nem nagy jó urunkról hoztak hírt kegyelmedék? – kíváncsiskodik az őrtálló hajdú.

Nem ismeri fel urát a fáklya imbolygó fényénél. Bizony megváltozott a hosszú fogság és nehéz út alatt. Nemsokára sírva-nevetve borul szerelmetes férjura nyakába ifjú asszonya, a szép enyingi Török Margit. Öleli, csókolja ahol éri.

– Mindig bíztam az Úr Isten kegyelmében, hogy hazahoz téged hozzánk, jó Lőrincem! – zokogja örömében.

Egyetlen ünneplés most az összefutott háznép is. Mindenki a csodás módon menekült urát és szabadítóját akarja látni. A népek már ezt is tudják: Szabadító Huszár István. A következő vasárnap keresztelőre kondít a falu templomának harangja. Egymást érzik a vendégeik hintói, szekerei a Nyáry-kúria előtt. Huszár Istvánt, a szabadítót keresztelik e szent napon. Keresztapja Nyáry Lőrinc uram. Amikor a keresztvíz és az öröm könnye egyszerre hull, jó keresztapához híven Nyáry uram ajándékot ad keresztfiának. Huszár István uramé immár Kreplan falu udvarházával együtt. Ahogy a keresztapa elnézi: a bögyös-faros leányzókból hamarosan nemzetes asszony is kerül oda.