Regényes múlt, Magazin

In Cervino Monte – XII. Vad rácok végzete

Néhány esztendő leforgása alatt félelmetes földdé lesz az egész Tiszántúl, maga a Körös-vidék is. Szegedtől Gyuláig kietlen pusztaság és mocsár uralja a tájat. A folyóvizek elzátonyosodnak. Hóvíz vagy esőzés idején roppant területek kerülnek víz alá.


Mikor az idő tavaszra fordul, apad a vadvízország tükre, de temérdek fertő, tócsa, láp, zsombék, nádas marad még. Ha valaki útnak indul itt, a senki földjén, Isten a tudója, hányszor kell a maradék vizeken átgázolnia. A gazzal felvert falvak határában vadmacska, farkas, de még bölény is keresztezheti az utasember útját.

1695 Boldogasszony havának 12. napját írjuk. Kemény szél csattogtatja a Gyulát ősz óta ostromzár alatt tartó császári sereg zászlóit. Buzgólkodik a tél jócskán. Hatalmas tüzek lobognak körös-körül. Kesernyés füst kígyózik fölöttük. A tüzek körül melegedik a had.

Német vagy magyar egyként bokázik. Vízkereszt után egy hétre farkasfoga van a télnek. Déltájban megnyílik a belső vár golyóktól szaggatott kapuja, csikordul a felvonóhíd lánca, Arnót pasa kivonul maradék seregével. A karácsony előtti egyezmény szerint a török átadja a várat összes hadiszerével együtt. A keresztény rabok zokogva futnak a császáriakhoz. Puskával, szablyával felszerelkezve, dobpergés közepette vonul a janicsárhad. Léptüket félholdas hadilobogó vigyázza. Háromszázhúsz ökrös szekér nyikorog török holmiktól rakottan a dermesztő hidegben. Ötven nyergelt ló egészíti ki a karavánt. Több mint kétezer török tart Temesvárnak. Alig félezer köztük a katona, a többi asszony és gyerek. Báró Joseph de Huyn tábornok nagyvonalú: „Minden ott lakó és őrzés okáért küldött vidéki török, puskával, szablyával, ruhával, jószágaival, gyermekeivel, cselédeivel, lovaival és minden másféle vagyontárgyával szabadon kivonulhasson” – szól az egyezség. Temesvárig még védelmükről is gondoskodnak.

A császáriak kétszáz németet, kétszázötven hajdút és ötven huszárt hagynak itt Nothnagel János kapitány kardja alatt.

Harmadnapra megérkezik Philip Jacob van de Porthen ezredes, aki összeírja a hadiszereket: húsz rézágyú, ebből tíz száz-százötven esztendős. Egy ágyúmatuzsálemen 1522-es az évszám. Másik kettő 1544-ből és ’45-ből származik. Ábrahámfi Farkas és Patócsy Ferenc uramiké voltak. A pogány jól vigyázott rájuk.

Az ezredes letelepszik a török pasa volt parancsnoki házában és jelentést küld Bécsbe a Haditanácsnak:

„Gyula palánkja nincs szabályosan megépítve, azonban így is erős. Magas, vastag, tölgyből készült dupla cölöpsor alkotja, keresztben erős fákkal átkötve, szilárdan összefogva, a cölöpsorok között hét-nyolc lépés széles a földtöltés, tetején mellvéddel. Állapota meglehetősen romos ugyan, de viszonylag csekély munkával helyreállítható. Az erődítmény körül folyik a Körös és biztos, erős helynek számít; ezt állították a kivonuló törökök (a pasa, a janicsárok agája és mások) s legalább olyan biztos, erős helynek tartották, mint Temesvárt. A belső vár meglehetősen romos, de szép építészeti részletei vannak s ha helyrehoznák, száz embert lehetne benne elhelyezni. A vár hossza körülbelül 300, szélessége közel 65, néhol 70 lépés, 63 ház van benne, némelyike nagyon romos, főleg a kapu közelében, ahol néhánynak hiányzik a teteje. Egy háromszáz fős őrség számára elegendő hely lenne az épületekben.”

Fél évtized múlik el, marad a vegyesen német és magyar őrség. Lindner császári és kamarai megbízott 1698-ban végiglovagol a megyén. A lakatlan és puszta tájat vadállatok és égi madarak lakhelyeként írja le. A következő évben már csak rác granicsárokat látni a puszta vidék maradék erősségében. Rác katonatelepüléssé lesz Szeged, Pécska, Arad, Solymos, Világos, Jenő, Gyula. Jenő várába nyolcvankettő, Gyulára száznyolc, az elhagyott szarvasi palánkba százharminchét granicsárt küldenek.

A rácok nem sokáig lapulnak a felégetett Körös-híd közelében. Megerősíteni a régi falakat nincs kedvük. Elhagyják Szarvast. Gyulát pedig egy kapitányból, hét káplárból, huszonöt lovasból és hetvenöt gyalogosból is erősített német őrséggel kezükön tartják. A régi erősségből csak a huszárvár és a belső vár maradt meg. A külső falakat harmadfélszáz emberrel Löffelholtz aradi tábornok lebonttatta. Gyula szerepét Arad csillagvára veszi át. Aradot Harruckern János György hadibiztos építteti nagy erőkkel.

Szarvas palánkja így üres romjaiban tovább pusztul. Néhány kóborló szegénylegény be-betér a még álló törökfürdő menedéket adó falai közé. Azután gondolnak egyet, továbbállnak. Élő embernek nincs maradása kísértetvárban és kísértetfaluban. Pusztaság immár Szentandrás, Káka, Körösszentmiklós, Csabacsűd, Décse, Kondoros, Tölgy, Maráz, Nemes-Halásztelek, Bánréve, Túrtő széles e vidéken. Még följebb Túr városa is kiürült. Galga tatár khán uram gondolt egyet 1692-ben és nyolcvanezres seregét ráküldte a környékre. Egy túri atyafi később így meséli unokáinak: „A tatár ránk jött. Ekkor mind Ványa, mind Túr, mind az egész föld elpusztult. Szolnok felé szaladtunk.”

Bizony a jó túriak helyükön nem maradhattak. Heisler Donát nagyuram oltalomlevelével a kezökben átkeltek a Tiszán és Várkonyban telepedtek le. Ez volt a túri uramiék „első futása”. A derék túriak 1698-ban Várkonyból Tószegre költöznek át. Csak a következő évben merészkednek vissza Túrra, alig háromszázan. Oltalomlevelüket utoljára Rákóczi Ferenc – a későbbi nagyságos fejedelem – állítja ki.

Így jön el Rákóczi uram ideje. A nagy harcok előestéjén mintha újból kezdenének benépesülni Békés falvai.

Kuruc idők jönnek. Fellángol a nemzet szabadságharca. Rákóczi Ferenc Bercsényi gróf társaságában zászlós hadak élén tér meg lengyelországi bujdosásukból. „Istennel a hazáért és szabadságért!” – bomlanak ki a lobogók nyár elején Vári, Beregszász, Tarpa házai felett. Év végére kurucok nyargalják az ország jórészét. Véres harcban áll az ország.

1705 Pünkösd hava. Dúl a harc az elhagyott Körös-vidéken is. Huszonharmadikán gróf Károlyi Sándor kuruc generális hatezres seregével Túr városában szállott táborba. A Gyula várát keményen tartó rácok ellen készül a kuruc had. A tessék-lássék kijavított líciumos sáncok mentén a Szarvasi kapu felől táborozik a hatalmas sereg. Talpasok, hajdúregimentek, mezei száguldók vegyesen. A sereg javát Nyíri és Bóné András ezereskapitányok lovassága adja.

Délre híre jön Jován Popovics tököli rác ezredes rácait az éj folyamán titokban összevonta, majd kirabolta és felégette Kunhegyest.

– Mitévők legyünk, generális uram? – kérdi Bóné András a túri bíró házába összehívott haditanácson.

– Egy tizedalja legény azonnal riadóztassa a Zsákán lévő maradék gyalogságot! – adja ki parancsát Károlyi. – Óbester uramiék pediglen holnap bekerítik Popovics seregét.

– A német zászlóalj és tüzéreim élén én magam indulok ellenük! – teszi hozzá.

Így is cselekszenek. Zsákáról megindul a gyaloghajdúk ezrede. Harmadnapra a szentandrási határtól nem messze Popovics minden emberével szekérvárba húzódik. Virradatkor kitörnek a szekérvárból.

– Rajta, kuruc, rajta! – peregnek a rézdobok. Perceken belül Nyíri óbestert golyó éri, lefordul lováról.

– Előre, fiaim… – préseli utolsó erejével magából a szavakat.

A kuruc lovasság megretten. Menekülnek. Negyvenöt jó kuruc fekszik holtan a véres mezőn, több tucat rác is.

– Irány a rév, granicsárok! – vezényli katonáit Popovics. Lovasai és szekerei egy része délelőtt tízre átjut a túlsó partra. Ágyúi és gyalogosai még a Szarvas felőli parton tülekszenek.

– Jönnek a kurucok! – kiáltja Strba főhadnagy.

– Újra szekérvárat formálunk! – feleli Popovics. – Ágyúkat tölts!

Beéri őket a kuruc lovasság és a hajdúk talpas regimentje is.

– Perdülj, kuruc! Rajta, rajta! – szól a riadó.

Fergetegként rohannak a rácok szekérvárára a holt Nyíri ezereskapitány kurucai. Véres tusában kergetik ki a rácokat szekérvárukból, az ágyúkat elveszik tőlük.

– Megmentőnk vagytok! – zokogják örömükben a kiszabadított kunhegyesi foglyok, javarészt fiatal asszonyok. Kellenének a rácok kényére-kedvére. Futnak a rácok Furugy irányába. Más részüket a Körösnek szorítják. Maradékukat egyszerűen a vízbe lökik: hadd fulladjanak ott. Bóné lovasai átkelnek a túlsó partra is. Levágják a menekülőket.

Estére tábortüzeket raknak a kihalt falu rommá szakadt házai között. Kézről kézre járnak a kulacsok. A jóféle borok mellett a dal is felzeng a májusvégi est csillagai alatt: „Csínom Palkó, Csínom Jankó, csontos kalabérom… Nosza, rajta, jó katonák, igyunk egészséggel…” Addigra a kiszabadított kunhegyesi menyecskék, lányok kedve is megjön a tánchoz. Ott ropják ők is a halálból szabadítottak örömével hajdú uramiékkal a táncot. Mire feljön a hold, a merészebbjéről az ingvállak, szoknyák is lekerülnek. Perzsel a vágy még a csatamező szomszédságában is. Május van, a szerelem hónapja. Az élet élni akar, a halál árnyékában. Távolabb a kísértetfalu házaitól tömegsír halma sötétlik. Négyszáz rác granicsárt ért itt utol a háború végzete. Alusszák örök álmukat.

Alig egy óra járásnyira az éjszakában Strba főhadnagy lopakszik két legényével a szarvasi palánk sánca között.

– Emlékszel, főhadnagy uram? – szól az idősebb legény. – Itt hasaltunk ’99-ben Lipót császárunk parancsára. Micsoda idők voltak, nőtt, nődögélt a mi kis Rácországunk, Marostól Körösig.

– Aludjunk! – dörmögi Strba. – Csak pirkadatig maradhatunk itt, nehogy az átkozott kurucok itt fogjanak.

A reggel már nyeregben éri őket. Vágtában indulnak Gyula várába, megvinni a hírt a véres szentandrási csatavesztésről és a várható kuruc ostromról. A győztes had is indulásra kész. – Irány Gyula!