Regényes múlt, Magazin

Várak ormán magyar csillagok – XII. Az üllői portya

Komisz hószagú szél fésüli Eger várának romhalmazzá lőtt falait. Az Úr 1552. esztendejének Mindszent havát írják. Tizenhetedike estje szaggatott halotti lepelként borul a környékre. Ahmed pasa és Szokolli Mehmed megtépázott serege délutánra már eltakarodott az üszkös omladékok alól.


A kiéhezett, tífuszjárványtól is tizedelt csapatrészek Jászberény-Szolnok irányában keltek útnak morogva és átkozódva. Onnan kotródnak majd Szegeden át Belgrádba.

Ha lenne még élő, a harminckilenc napos ágyútűztől el nem riasztott sólyom vagy sas itt a Mátra és a Bükk hegyeinek találkozásánál, az fentről bizony igen csúnya kép felett szárnyalna. A török topcsik szinte miden oldalról lőtték a falakat. Feketéllenek a maradék kövek vértől, füsttől és szuroktól. A két várrészt összekötő Setét-kapu szánalomra méltó romhalmaz, a gyalog kapu telve törmelékkel. A Huszárvár fölé magasodó Almagyar dombról a török ágyútelepek mindent belőttek. A Setét-kapun kívül az Ókapu tornya is romokban hever. Földdel lettek egyenlővé a falak védelmét szolgáló erődöcskék. A Bolyky-torony tartja magát valamelyest, tetőzete eltűnt, lőrései beszakadva, a gyilokjáró és a lőrések sehol. A Sándor-bástya úgy ahogy épségben áll.

Történt három napja vagy lassan már négy lesz, a török vezérek utolsó nagy rohamra szánták el magukat. Már kora hajnalban reszketett a lég tíz meg tízezer igazhitű imájától:

– Allah… prófétánk, Mohamed vezesd még egyszer győzelemre fegyvereinket a hitetlen ebek felett… pusztítsd el őket… törd össze minden csontjukat, hogy meg ne állhassanak előttünk… Biszmillah! Allahu akbár! Illeri! Illeri!

A rettenetes támadásban a janicsárokon kívül kardra küldték az aszab gyalogosokat, a beslia és akindzsi lovasságot, de még a testőr szpáhikat is. Ebben az utolsó csapásban részt vettek az addig a környéket pusztító martalócok is.

A felbőszült embertömeg megáradt folyamként hömpölygött. Létráik százai egymás után horgoltak a falakba, közben száz ágyú torka lövellte a halált. A meghátrálókat a jaszaulok ha kellett, már nem csak korbáccsal, de vasdoronggal és fegyelmezték. Hasztalan. Dobó uram maradék seregében fegyvert fogott a borbély, a hentes, az ács is. Az asszonyok hősiessége nem ismert határokat. Kiapadhatatlan zuhatagként ömlött a szurok, a forró olaj, a forró víz a törökre. Akkor esett el Szőr Mátyásné Katalin asszony, a maklári molnár felesége és Vas Ferencné asszonyom is. Kocsi Margit több sebből vérzett. Ekkor esett el Tarjányi Kristóf, Dobó uram fegyverhordozó apródja. Gergely deák uram jobb kezére, Zolthay István uram a vállán sebesült. Fügedy János hadnagy uramnak fogát ütötte ki a pogány. Dobó és Mekcsey mindig a halál előszobájában forgolódtak. A gyilkos roham első lendülete a Tömlöc-bástya ellen irányult. A Föld-bástyára kapaszkodó törököket jobbágykaszák és asszonykezek segítettek levetni.

– Csak még ez egyszer tartsatok ki! – üvöltötte Dobó, amikor maga is szúrta-vágta az ellenséget.

Hullott a pogány, akár réten a fű. Veli béget súlyos mellsebbel vitték el a falak alól. Tőle Tóth László uram közvitéz ragadta el Ali pasa győzelmi piros bársonylobogóját.

A vezérek folytatást akartak. A véres ostrom után a janicsárok földhöz csapkodták fegyvereiket:

– Allah ellen nem harcolunk, Allah a magyarokkal van!

Ahmed szerdár őrjöngve szidalmazta a sereg előtt Hadim Alit:

– Te alávaló bitang! Még te merészelted Egert rozzant akolnak nevezni?!

Elmúlt mindez. Mostanra csak Ali csapatai maradtak itt Eger alatt. Holnap ők is elindulnak szégyenvallásuk helyéről. A hideg estben még gyilkol a bosszú. A janicsárhad egy rész Felnémetet perzseli. Porrá égetik dühükben a falucska maradék házait. A besliák és akindzsik dél óta a város még épen maradt Szent Miklós utcáját rombolják. Délután néhány osztag Almagyarral is végzett. Nincs már eleven felnőtt Eger körzetében. Aki még az ostrom kezdete óta falujában bujkált, azt most a visszavonuláskor verik agyon, rabszíjra fűzik. A nőket mind bordélyba hurcolják.

Ali kicsapástól tartva még estig löveti a falakat:

– Vigyázzunk emberek! – szól benn az omladékok mögött Dobó uram katonáihoz. – Cselt vethet a török! Netán még egy ostromra készül.

A maradék egri sereg halálosan fáradt. Háromszázan már közös sírban pihennek. Kétszáz súlyos sebesült a kazamaták mélyén várja a holnapot, életet vagy megváltó halált. Mekcsey, Fügedy, Zolthay és Gergely deák uramék váltva adják az őrséget. Pethő Gáspár uram seblázban fekszik.

– Szólalj, szólalj virrasztó! Szólalj, szólalj virrasztó! – hangzik fel óránként a kiáltás a falak mögül.

Reggelre halotti csend üli a török sátrak ezreit. Nem jajong már a megszokott török ima Mekka felé. Egyszerre közös szikraként egy szó pattan ki fenn a várban: ELMENTEK!

– Elmentek! Elmentek! Elmentek! – terjed futótűzként a védők között a hír.

Sírva nevető, egymást csókoló tömeggé lesz az egri had perceken belül. A falak tetejét a pogánytól elvett boncsokok, hadilobogók tarkítják. Szól a seregdob, harsog a trombita. Ropog sok száz csetneki és prágai szakállas puska. Rábődül erre a vár minden maradék öregágyúja is. Felzúg a vártemplom harangja:

– Győz-tünk! Győz-tünk! – dalolja érchangján.

A vár udvarán őrjöngve imádkozik a nép.

Azután mintegy varázsütésre, a védők gyalog rohannak ki az elhagyott török táborra. Később szekerek is kerülnek. Hordják az elhagyott fegyvereket, lőszert, élelmet napestig. Benn, a rommá lőtt várnagyház előtt Fekete Istávn hadnagy uram jelentkezik Dobó István várkapitánynál:

– Kapitány Uram! Két maklári emberem jelentette: Ali pasa utóvédje Hatvanon át Budának tart. Jó lenne még egyszer megtépázni a kontyost!

– Nem bánom, Pista öcsém, szedj össze vagy harmadfélszáz hadrafogható huszárt, óvatosan kövesd a pogányt, azután hegyibe! De azonmód perdülj-fordulj haza Egerbe!

– Értettem, így lesz! – fogadkozik Fekete hadnagy.

Fél óra múlva nyeregben a portya csapata. Ki-ki félvértben, könnyű huszárpajzzsal, szablyával, imitt-amott aprópuskával szerelkezve. Harminckilenc nap után nyílik a várkapu szárnymaradéka.

– Előre a törökre! – vezényel kivont szablyával a vitéz hadnagy.

Kivágtatnak Pest irányában.

Késő délutánra jár az idő, amikor Üllő határában beérik az utóvéd uszályát. Megelőzik. Fekete uram huszárjaival átvág a falu alatti réten, becsörtet a pesti országút mentén sárguló tölgyesbe. A szélső bokrok közül lesik a pogányt.

A sáros országút egész hosszában döglődő kígyóként vonaglik Hadim Ali hada. Ez a nyáron még büszke – akkor tízezres – sereg vette be Veszprémet, Drégelyt, Szécsényt, Bujákot. Ez a sereg harcolt győztesen Szolnoknál. Most pedig itt vánszorog megtépázva, megverve véres fejjel Eger falai alól. Lepányvázott síró szekerek, búsan bólogató lomha tevék, meggyötört lovak, lusta öszvérek, ökrök egymásutánja. Bivalyok vontatta sáros ágyúk szalagja. De verten, szótlanságában is félelmetes sokaság. Néma dobokkal, néma kürtökkel, elnémult cintányérokkal. Olykor tompa botütés puffan az igavonó barmokon. Szakadt-égett ruhák, szennyes turbánok, véres kaftánok mindenfelé. Révedt, zavaros tekintetek. Vérfolt vérfolt hátán. A seregzászlók maradéka sír az októberi szélben. Vánszorgó sebesültek. A súlyosabbja véres szalmán, szekérderekakban zötykölődik. A hadrendezők egykedvű zordon pofával próbálják a vonulás rendjét tartani.

A gyalogság dideregve tapossa a sarat. Megszakad a csend.

– Rajta! Rajta! Rárá! Hajrá! Jézus! Jézus! – harsog az erdőből a mieink csatakiáltása.

Robog kifelé a huszárhad rendesen. Iszonyatos küzdelem támad, tombol a harc. Vadul küzd a török is. Szablyák csattognak, kopják döfnek eleven húsba, döngnek a vértek, puffannak a huszárpajzsok.

– Korpázd a kontyosát! Írmagja se maradjon a kutyáknak! – üvölti Fekete hadnagy harci mámorban. Szúr-vág, kaszabol. Arat a halál a javából pengéje nyomán.

Villog a magyar szablya, cikázik az egri kilindzs a levegőben. Jó húsz percet tart a huszárroham. Addigra jó kétszáznyi igazhitű marad holtában a vértől csatakos őszi füvön.

Végre peregni kezd a dob:

– Vissza! Vissza! Perdülj-fordulj!

Mire Hadim Ali utóvédje erősebb csapatot küldene Üllő alá, már az erdő sűrűje és a jótékony októberi sötét rejti az egri huszárokat. Fekete hadnagy urammal az élen a győzelem mámorában ügetnek vitézeink haza Egerbe. Október tizennyolcadika van. Minden egri magyar legszebb október tizennyolcadikája.