Magazin, Regényes múlt

In Cervino Monte – XIV. Új hon épül régi-új hazában

A török időket jó Békés városa is megsínylette. Palánkját a Miksa főherceg hadaitól megriadt Cserkesz Omer felgyújtotta. A török-tatár segédcsapatok az itt lakó maradék magyarokkal is végeztek. A férfiak kardvégre, nők és leánygyermekek rabszolgapiacra, a fiúk janicsáriskolába kerültek.


Báthory Gábor erdélyi fejedelem uram Teleki Mihály és Nádudvary János uraméknak adományozta Békés birtokot, az később Dobozi Veres Márton uram kezére került. A magyarok visszaszállingóztak. 1690-ben jött a császári parancs: a gyulai török nem juthat élelemhez, a békési magyaroknak költözniük kell. Ezzel bekövetkezett a „második romlás”. A lassan-lassan visszaszivárgó magyarokat Rákóczi fejedelem urunk nemsokára Sarkadra telepítette. Jó részükkel a fekete halál, a pestis végzett.

Az 1711-es esztendő meghozza Békés újratelepülését. A jó békésiek pecsétjükre a régi idők emlékére hajdú zászlót tartó férfikart rajzoltatnak.

1717 Szent Jakab havát írjuk. A romokból alig éledő városkába érkezik Löwenburg János Jakab uram, Békés vármegye főispánja. Utasítására Csipkés György alispán uram seregnyi Bihar megyei nemessel, az alakuló megyei közgyűlés megtartására igyekszik. A közgyűlést A palánk romjainak közelében tartják meg. Itt van báró Cosa Lipót Antal aradi várparancsnok nevében várnagya: Jandes Ferenc. A szegedi kincstári jószágigazgatót Hanzel Antal harmincados képviseli Aradról. Jelen van a gyulai helyettes tiszttartó: Pelsőczy Bálint uram is. Bizony itt hangoskodnak a Bihar megyei nemes uramék is, akik a vér jogán Békés földjeihez jogot tartanak. Így Rédey László uram Öcsödöt, Nadány Miklós uram Körösladányt követelik. Péchi István uram, Guthi Sándor no meg a Veér és Ábránfy örökösök Szarvast kérik vissza, Vésztő és Öcsöd helységeket. Később a lista Szentessel, Kondorossal bővül.

Ám ehelyett Harruckern János Györgyöt – immár mint honfiúsított magyar nemest – beiktatják az új gyulai uradalom birtokába, addigra hatalmassá dagad a Harruckern birodalom: „Gyula, Fövenyes, Ölyved, Apáti, Békésváros, Berény, Gyúr, Endrőd, Szeghalom, Fás, Balkány, Öcsöd, Káka, Szarvas, Csaba, Vesze, Gerendás, Kígyós, Gyarmat, Pázmány, Ösvény, Bucsa, Kis-Harang, Nagy-Harang, Gerla, Mező-Megyer, Szentmiklós, Kis- és Nagydécse, Körös-Ladány, Méhes, Kis-Károly, Gyoma, Ege, Nagy-Telek, Szentjános, Doboz, Csorvás, Vésztő, Mágos, Tarcsa, Németi, Nemeskereki, Bélmegyer, Félhalom, Halásztelek, Királyság, Kondoros, Murony, Orosháza, Soprony, Sima, Simasziget, Szénás, Szentes, Székudvar, Elek, Szentmárton, Pél” helyekből áll össze.

Igen ám, de ezek szegények nem ismerik a bécsi logikát, ami az udvarnál dívik: „A tisztességes magyarok elestek a felszabadító háborúban, és már úgyis a földben vannak, nem követelnek semmit. Az életben maradottaknak pedig nem volt elég bátorságuk meghalni a hazáért, ezért nem érdemelnek földet.” Csupán egy pletykát hallottak udvari körökből, miszerint a porrá és hamuvá lett falvak, kifosztott városok kísértetbirodalmát császári osztrákoknak ígérték.

Ami késik, nem múlik. Báró Harruckern János György hadi élelmezési biztos roppant érdemeket szerez a spanyol örökösödési, majd a török háborúkban. Azután gondol egyet a derék hadbiztos – kiről ellenségei terjesztik, hogy pékmesterből csengő aranyak révén lett báróvá, később meg a rossznyelvek szerint leányaival házal kivénhedt tábornokoknál -, s szolgálatai fejében kéri a budai vízimalmot szőlejével vagy helyette Gyula, Doboz, Csaba, Gerla, Békés, Ladány, Gyarmat helységeket. Java puszta, mocsár vagy romfalu. Város alig akad köztük. Jó évtizedre tovább bővül Herók úr birodalma. Jobbágyai többnyire így titulálják vagy Hérónak szólítják. De ne menjünk előre ennyire az időben.

1722 tavaszán Harruckern magyarul és tótul egyként értő embereit küldi Pest megyébe, Abaújba, Zólyomba, Gömör és Nógrád vármegyékbe, de még Csabára is. Gomolyog a márciusi köd az aszódi dombok között. Imitt-amott a napfény is áttör a zsúpfedeles viskók felett. A Podmaniczky-birtok jobbágyházai szinte puszta létükért is bocsánatot kérnek, ordít róluk a nyomor. Sövénykerítés alig-alig. Kút jó, ha minden tizedik portára jut. Egy-két ágasfán mázolatlan agyagköcsög virít. Az itt lakók rongyokban, darócgatyákban járnak. Kacsa vagy lúd alig akad az udvarokon, a moslékot túró disznóról nem is beszélve. Akinek lova vagy szekere van a parasztok között, az jobbágy létére is módos embernek számít.

– Dobre rano! Osztroluczki Pál vagyok – köszön rá egy ismeretlen szűrös-gatyás, csontos parasztember a falu öreg bírájára. – Hogy megy itt a kendtek sora?

– Isten éltessen, öcsém! – fogadja a köszöntést az ősz Hovorka Péter. – De ne most dologidőben beszélgessünk, mert mindjárt itt lesz az uraság ispánja hajdúlegényeivel. Estére kocogtasd meg a templom melletti ház ablakát. Várni fogunk.

Így is lesz. Már jócskán a falu fölé ülnek a csillagok, kesernyés trágyafüst száll a kéményekből, amikor Osztroluczki bekopogtat. Legnagyobb csodálatára jó kéttucatnyi ember ül a fal melletti lócákon a ház szobájában. A szemekben félelemmel vegyes kíváncsiság ül.

– Dobri vecser! No ne féljenek, jó helyről jövök én, Héró uraság megbízásából szólok imitt-amott a jóravaló embereknek. Hát hogy itt, atyámfiai?

Az emberek-asszonyok sírva fakadnak:

– Nagy az éhség, testvér! – kezdi egy Masznik nevű jobbágy. Barázdált arcán könnyek folynak. – A múlt héten temettem asszonyom és porontyom. A láz vitte el őket. Nekik már jó. Nem éheznek.

– Még a hitünket se gyakorolhatjuk kedvünk szerint. Báró Podmaniczky megüzente: „Akié a föld, azé a vallás.” Most az ő pápista hitét kell követnünk.

– Fölös robotokkal nyúzat s mindenünket elviteti – tódítja egy napbarnított menyecske. Bozse moj! Mi lesz így belőlünk? Öregeinknek az éhség miatt jártányi ereje sincs már.

– Na emberek! – kezdi szép módosan Osztroluczki. – Harmadnap ilyentájt itt leszek értetek. Aki mer, velem szökik Héró úr földjére Szarvasra. Nem lesz könnyű út, de megéri. Azt ígéri az én uram, szabadon imádkozhattok, amúgy házat raktok, nem lesz úrbér, de lesz elég fa az erdőkből a házak építéséhez, hal a Körösből, de lesz még más is. Aki erősnek érzi magát, pakolja össze a mótyóját, szerszámát, elemózsiája minden maradékát és holnapután indulunk a megváltás földjére.

– Egyet mondj még! – kérleli Masznik. – Jártál már ott s miféle népek lakják?

– Bizony jártam ott. A holtak birodalma most, romfalu egy romvár mellett a hatalmas Körös folyó mentén. De dolgos kezünk új életre kelti Isten segedelmével. Ne féljetek! Harmadnapra itt vagyok!

Azzal eltűnik a nesztelen talpú márciusi sötétben. Két napra rá készen áll a kis csapat. Benko István, Nagy György Márton, Nagy György Erzsébet, Kurucz Márton, Masznik Péter, Komarik Mátyás, Szabovits János, Kolompár András, Kolompár György, Moravszky Márton, Moravszky János, Moravszky Pál, Darabos Pál, özv. Kurucz Andrásné döntött úgy, búcsút int Aszódnak, búcsút a nyomornak is. Helyette az új hazát választja.

Holdvilágos éjben indulnak. Úttalan utakon vadak tanyáin keresztül szöknek, lopakszanak kis mótyóikkal. Szekeret, talyigát nem mertek hozni. Mit is tennének velük, ha nádasokba, rekettyékbe kellene bújniuk a nyomukat vizslató urasági hajdúk vagy az utakon menetelő császári katonaság elől? Zsombék, sás, káka, ingoványok. Elvadult bozótok, szittyás rétekkel. Bűzös vizek. Vizet inni halál, kút sehol. Falu sehol, azóta hogy szeretett dombjaikat elhagyták. Ha lenne is városféle, kerülik. Osztroluczki tapasztalt vezető: pálinkával és sült csermakk levével óvja csapatát a nyavalyáktól. Útszél és bozót, rongyokat átütő eső napokig veri őket. Azután romfaluk, romtemplomok jönnek. Láttukon még a férfiak is elsírják magukat! Kutya nem ugat, kakas nem kukorékol az ilyen helyeken. Hetek múlva valami palánkolt városfélét látnak.

– Ott állt a Tiszánál valamikor Szolnok vára – mutatja Valentik. – Tartsatok ki! Még néhány nap és célhoz érünk.

A csapat már alig támolyog. Fogytán a maradék eleség is. Tán két hónapja van, hogy szökésben vannak az ígéret földje felé, Szarvasra. És eljön a megváltó hajnal. Osztroluczki és Masznik kivezeti holtfáradt, elcsigázott csapatát a valamikori híd roncsai mellett a nádasból.

– Nézzétek, táncol a nap a vízen! – mutatja Osztroluczki.

Távolabb a vár omladékait jótékony zöld szőnyeg borítja. Egy boltozatos ház tetején ecetfa nőtt. A régi sáncok is a felpirosló reggelben fürdenek. A nádas felett madárraj énekel. Romjaiban is fenséges a látvány. Osztroluczki térdre borul. Masznik, az asszonyok, majd a férfiak is követik: imádkoznak és sírnak. Mindnyájan tudják, jó vagy rossz legyen a sorsuk – hazaértek.

– Az Isten hazavezetett minket – rebesgetik.

A nyáron további csoportok jönnek a Felvidék zsúpszalmás, zsindelyes kis falvaiból. Tótok ülik meg az ország köldökén az egykori kun-magyar falvak helyét. Harmincnégy család, háromszáz lélek a szabad élet reményében. Nem sejthetik, évszázadok múltán leszármazottaikból lesznek majd Kossuth, Ferenc Jóska és Horthy Miklós leghűbb katonái. Új honuk így épül a régi-új hazában.