“Verik a rézdobot, fújják a trombitát…” – XVIII.

– Kucklander, te rohadt féreg, csak egyszer kerülj a kezembe, agyonveretlek, hogy megemlegesd Juditom tönkretételét! – üvöltötte mérgében. – De azt is megemlegeted, disznó labanc, hogy beleültél a készbe, szép szőlőmbe és kastélyomba!

Ez még akkor történt.

Most, egy kora tavaszi napon, Laky István kapitány uram üzen neki:

– Némely emberek kijövén Esztergomból, beszéltem velük, az asszonyod őnagysága igen nehezen vagyon, nem is remélhetünk azon nyavalyából, hogy felgyógyuljon.

Aznap éjjel nehezet álmodik. Judittal megy a Séllye körüli végtelen zöldarany búzaföldeken. Ő fiatal, hetyke, törekvő hadnagy, Juditja meg fáradt, ősz öregasszony. Teste törődött. Azért haladnak a buja zöld mezőn. Judit földre esik, sírni kezd: „Nem bírom tovább, szerelmetes Jánosom” – suttogja. Forrón tűző nap alatt bottyán kulacsából itatja asszonyát: „Tarts ki, drágám!” – mondja, azután erős két karjába kapja Juditot, s már viszi is. Kegyetlen az álom: asszonya arca halott-viaszra vált. Teste akár az ólom. Egyszerre a búzamező megindul a talpa alatt, mocsárrá válik. Süpped, szakad a mocsár. Nem bírja már tartani Juditot, az iszapba ejti. Az még egyszer, mielőtt elsüllyedne, kinyitja gyönyörű csillagszemét s ezt suttogja: „Mentsd magad, Jánosom…” A következő képen Bottyán már poros földúton lépdel egyedül. Judit nélkül.

Izzadva megébred tábori ágyán.

– Óh, csak még egyszer, még egyszer láthatnálak! – mondja magának kiszáradt torokkal. Olyan most, akár egy kivénhedt rab oroszlán.

Tudja, hiába ütne be lovasaival Esztergomba, minden hiába. Nincs kegyelem.

– Tudtam, hogy ez lesz a vége – suttogja a hideg sötétben. – Üt a végzet órája rögvest.

Judit a labanc börtönében halálosan megfázott, életével kell fizetnie, amiért azon a sötét órán Bottyánt akarta menteni.

Az álom napokig nem hagyja nyugodni. Vissza-visszatér. Bottyán erre vakmerő terveket sző. Mi lenne, ha hű emberei közül néhányat álruhában küldene be Esztergomba? Ő maga nem mehet, fél szeméről, ősz hajáról menten felismernék.

Pár nap múlva már-már parancsot ad a szöktetésre, amikor a tatai táborban utoléri Judit halálhíre. A levél döglött fekete pillangóként hever asztalán.

– Drága Judit! Hogy reszkettél értem egész életünkben, s most nem vagy többé – sóhajtja Bottyán. Fegyelmezi magát, katonái nem láthatják, mennyire szenved. Egyszerre eszébe jut, megírja Kucklandernek, temesse Juditot az általa választott sírboltba.

A levélírás elmarad. Befelé sír, hangtalanul. Fáj a szíve az asszony halála miatt. Egy egész éltek le, szerelmek, háborúk és két mostohagyerek között. Na most aztán jöhet nekik a kötelező lánynegyed – dünnyögi. Magának se vallja be, Judit halálával önmagát siratja.

Való igaz, a halál egyenese folytatása minden földi létnek, ő is elmegy nemsokára… de most iszonyú üresség ül a szívében. Hiába, a halál csak az élőnek szomorú, a megholt csak üres teret hagy a másik lelkében.

Hosszú gyászra nincs ideje.

Herberstein eszéki várparancsnok és báró de Nehem péterváradi parancsnok erős sereggel lódulnak Bottyán után.

A kurucok által körültáborolt Fehérvárat akarják felmenti s azután elfoglalni a földvári hidat. Bottyántól félnek, szemből nem merik támadni. Ezért Igal alatt a fősereg utóvédjébe csapnak. Felbátorodva gondolnak egyet, s Bottyánvárát fogják ostrom alá. Hogy ki nevezte először a Duna mentén húzódó sáncerődöt Kömböd és Imsód között annak? Isten a megmondhatója. Talán egy szekeresgazda, vagy éppen Bottyán valameny tábori markotányos asszonya, aki szívesen melegítené fel az öreg harcos ágyát éjjelente.

Való igaz, szállásmesterek, hadbiztosok csak így írják leveleikben: Bottyán-vára. Olyan ez, mint a Bottyán-apánk, Tigrisapánk, vagy a Jótévő János. Utóbbit egy formás fiatal özvegyasszony ragasztotta rá.

A labanc ütegek tüzét nem állja sokáig a kuruc sáncrendszer.

Az ostrom kezdetekor maga Bottyán is a sáncok mögött védekezik, azután kitör lovasaival, hogy segítséget hozzon. Azonban a sánc parancsnoka, Hellepront uram akármilyen vitéz katona is, nem tudja magát tartani, kivonul.

Herberstein haragja iszonyú. Sorban gyilkoltatja az idemenekült falvak népét. Asszonyokat, gyerekeket, öregeket. Még az a frankfurti német lap is beszámol a császári katonaság barbár bosszújáról.

Herberstein további terveit Bottyán meghiúsítja. Csatarendbe állítja Földvárnál készenlétben álló csapatait és erős védelmi vonalat húz a Duna és a Balaton között. Ha a labanc sereg Budáig vagy Fehérvárig akarna vonulni, ezen a védvonalon kell áttörnie. Kemény dió. Egy darabig a labanc had kerülgeti még ezt a vonalat, azután visszavonul Szlavóniába. A nemrég elfoglalt Bottyánvára üresen áll.

Szent György havának idusától Szent Jakab hava végéig fellélegezhet az ország népe: fegyvernyugvás van.

Ahogy a fegyverszünet életbe lép, Bottyán zászlaja alatt tizennégy kuruc ezred pihen. Zömégben felvidéki, zalai és Balaton-melléki legények. De vannak itt a Kiskunságból és Nógrádból is. Támaszpontok Simontornya, Földvár, a Sió-vidéke, a Rába-vonal.

Kuruc zászló csattog szinte egész Dunántúlon, kivéve az északnyugati csücsköt. Sopron környékével nem bírt 1704 farsangján Ocskay uram s a legutóbbi télen maga Bottyán sem. Ocskay harcok helyett inkább a szépasszonyok ágyát kereste errefelé.

A fegyvernyugvás alatt Bottyán bejárja birtokait. Két század lovas testőre kíséri. Sorba veszi Szentpétert, Madart, Bátorkesziben kastélyát. Hont megyében erdeit és szántóit.

Ellenségei azt beszélik: Bottyán zsugori, pénzét féltő. Valójában csak gondos gazda. Rendezett majorságot tart mindenütt.

A tiszttartókat keményen elszámoltatja, megszabja az ispánok, csűrbírák kötelességeit. Kedvteléssel vesződik még a harcok szünetében is gulyáival és gyönyörködik híres ménesében. Mindent úgy csinál, ahogy fiatalkorában Judittól tanulta. Minden erdő, minden kúria, jól karbantartott birtok láttán a drága Judit jön elébe óhatatlan. Akár forró fiatalsága idején, most is tudja: mindent az asszonynak köszönhet. Nélküle sehová sem jutott volna.

Múlik a nyár, rég megbarnult a bodzavirág, a fegyverek újra dörögnek. Vér és korom újra az ország.

A labancok erőnek erejével birtokolni akarták Sopront és a Rozália-hegység felőli osztrák végeket, a Lajtán túl mindenütt. Sáncvonal húzódik arrafelé, mellvédekkel, cölöposzlopokkal. Nem véletlen. Még Esterházy Pál nádor uram jobbágyait és a határ menti falvak népét is sáncmunkára fogta a labanc. Pálfy János uram, Starhemberg generálissal együtt újjáalakítja a megtépázott labanc sereget.