Regényes múlt, Magazin

“Verik a rézdobot, fújják a trombitát…” – XX.

Ezerhétszázhét Böjtelő havának utolsó napjaiban járunk. A tél alig-alig enged szigorából a Dunántúl felett. A falvak népe télvíz idején még az esztendő napjaiban Bottyán generális uram dunántúli főkapitány parancsára barmaival, gabonájával az erdőkbe és mocsarakba futott Rabutin és Starhemberg labanc tábornok uramiék több mint húszezres serege elől.


A kuruc had kenyérből és gabonából ezúttal nem fogy ki. Labancékról viszont ez a hír járja: „Német uram oda mehetett az, hova akarta, hanem csak az hová lehetett, mert szüntelen rajta csiripel az had.” Starhemberg sikertelenül próbálkozik Bottyán főerőinek szétverésével Pápa térségében. Rabutin uram többezres serege lógó orral távozik Simontornya alól. Nem sikerült lerohanniuk.
Tél tábornok még szintén tartja állásait. Az utolsó februári nap délelőttjén mégis körme koppan a hidegnek. Rabutin fosztogató serege már próbálkozott Tapolca, Csajág, Kenese felégetésével. Hasztalan. A labanc vezér sátrában magához hívatja helyettesét, Virmond tábornokot.
– Tudja, Virmond, éhség ellen már a korbács se gyógyszer. Sehol a várt dicsőség, se a katonáknak ígért zsákmány. A kuruc elmenekítette a falvakból a lisztet és a lábasjószágot is. Éjszakánként pedig ki-kirontanak az erdőből.
– Tábornok uram, látja ott azt a furcsa alakú sötétlő hegyet? Azon áll a csobánci vár, a lázadó csürhék egyik fő fészke.
– Vár? Ugyan már, Virgond! Rossz varjúfészek az.
– Nana! Felderítőim este fogtak el egy csobánci szökevényt. Azt vallotta kihallgatásán, hogy a vidék nemessége szekérszámra oda hordta előlünk kincseit. A lázadók kapitánya, Domokos Ferenc jelenleg nincs a várban. Valami Szász Márton nevű kuruc hadnagy parancsnokol most a vár tiszttartójával, Dóczy Péterrel együtt.
– Mekkora az őrség létszáma odafenn?
– Ha hinni lehet a szökevénynek, a harminc hajdút szintén harminc fegyveres nemes erősíti.
– Nevetséges! – mondja Rabutin. – Tervezze meg az ostromot azonnal!
– Már beszéltem Kreutz tábornokkal. Ő ismeri a kurucok harcmodorát. Két hete szökött a lázadók fogságából. Abban maradtunk, ezer önkéntest toboroz a szabad rablás fejében.
– Nem bánom. Legkésőbb holnap reggel támadjanak. Igaz, nagyobb ostromágyúnk nincs, de a muskétáink sortüzei elég kell legyen ilyen gyülevész ellen. Petárdát használjanak!
A nap a labanc táborban várakozással telik. Az ostromra készülődők létrákat ácsolnak, muskétáikat vizsgálják. Legnagyobb örömükre egy járőrünk bort és élelmet szállító szekeret fog a közeli erdőben. A szekér teli liszttel, szalonnával, de most az ostrom előtt a labanc a lónak örül leginkább.
Csobánc vára ebben az időben bizony omladozik jócskán. A legrégebbi rész még a XIII. században épült egy nagyjából 35 méter átmérőjű falgyűrűből. Az északi sarokba tekintélyes öregtornyot raktak. A 376 méter magas bazalthegy fennsíkjának déli végét mély árok és magas sánc is zárta. Később lakótermek is épültek.
Telt-múlt az idő, mire 1491-ben Leányfalusi Ágoston várnagy uram a vár körül hasznos épületet emelt. Ő emeltette a külső várfalakat, az új délnyugati kaputornyot farkasveremmel, ciszternát, valamint ostromok akadályozására való árkokat, gödröket ásatott. A várat akkoriban Rátóti Gyulaffy László özvegye, gersei Pethő Margit úrasszony és fia, János birtokolta. János úr kapta meg a várat, Kinizsi Pál uram temesi gróf engedélyével. A török terjeszkedésével Csobánc 1543-ban lépett a végvárak sorába. Akkoriban híres törökverő vitéz, Gyulaffy László úr volt a kapitánya. Csobánc akkoriban a győri főhatósághoz tartozott. A bécsi Haditanács 1601-ben a vár erősítését rendelte el. 1625-ben 2 huszár, 21 gyalogos, 1632-ben 20 lovas, 25 gyalogos és 1 tüzér szolgálta a falak között. 1669-ben Esterházy Pál uram megvette Csobáncot a Gyulaffyaktól. Rendbe hozatta épületeit, a falakat kijavíttatta. 1690-ben pedig a csobánci vár hajdúinak vendége volt Béri Balogh Ádám uram, aki történetünk idején a kuruc had híres labancverő brigadérosa. A falakat megette az idő. Olyannyira, hogy 1702-ben I. Lipót király már a lerombolást is elrendelte… azóta jött Rákóczi urunk szabadságharca.
Reggel az őrtálló csobánci hajdúk egyike Gyulakeszi felől menekülő kis csapatot észlel:
– Hadnagy uram! Jöjjön üstöllést fel a bástyára!
Szász Márton felkapaszkodik az őr mellé, az utat vizslatja.
– Azok még a mieink lehetnek, ha fölértek, zárjátok be a kaput!
Lengyel Balázs uram érkezik fel fertályóra múlva, néhány jobbágyával Szigligetről. Karddal, kaszával a kézben. Zárják az öregtorony várkapuját, az őrtálló legény riadót veret. Harminc hajdú rohan a falakra, talpig fegyverben. Ki-ki öreg mordályt, muskétát, fokost, széles kuruc szablyát szorongat a kezében. Van még három tizedese és két tüzére. S itt van tartaléknak a harminc nemes-ember, néhány jobbágy, néhány suhanc és az asszonynép is. Őket Dóczy Péter tiszttartó uram vezényli az öregtorony tövéből.
Lassan kisüt a nap is. A meg-érkezett labanc sereg három csoportban veszi körül a várhegyet. Ágyú híján a vár alóli védettebb sziklák, bokrok mögül muskétával lőnek emberesen. Azután felhallik a német vezényszó:
– Folverts!
Már rohannak is a meredek sziklaúton. Kezükben tákolt ostrom-létrák. Dörög a védők néhány öreg tarackja is. Ritkítják a labancot rendesen. Fenn a bástyán sereg-bontó ügyködik. Azon részeken, ahol puska nem akadt, kövek, lángoló szalmakoszorú, szurok és forró víz zuhog az ostromlókra. Szász uram jobb híján egy ágyútömkölő vasrúddal szaggatja a labanc fejeket, vállakat. Bömböl is közben:
– Szorítsd a labanc keservét! Szorítsd a plundrás anyját!
Dóczy uram tüzes koszorúkkal löveti a labancokat. Az asszonyok hol szurkot, vizet, követ zúdítanak alá. Menekül a német előlük szaporán.
Délelőtt 10 tájban Kreutz tábornok előszedeti félelmetes petárdáját.
– Két ember a kapuhoz és robbant! – harsogja. – A robbanás után a tartalék mögöttem rohamoz!
Óriási dörrenés rázza meg a vasalt várkaput. Beszakad, majd bedől a maradék is.
– Szabad az út a várba! Előre a kincsekért! – üvölti a labanc tábornok. Mellette serceg a kürtös trombitája.
Kész a vár veszedelme. Dóczy uram a belső tartalékot küldené. Ám úgy tűnik, a kincsre éhes labancok erősebbek. Szorítják a magyart erősen. Már-már felülkerekednek. Sűrűsödnek a létrák a falakon. A nők serénykednek. Töltik a puskát, követ, szurkot, vizet zúdítanak. Kritikus a helyzet: néhány labanc feljut a várfalra:
– Adjátok meg magatokat! Adjátok meg a várat! – ordítják magyarul.
Szerencsére a nők nem tágítanak. Forró szurkot adnak nekik, állati üvöltés a válasz. A labancok fetrengenek kínjukban.
Kreutz tábornok néhány tisztjével már az udvar közepéig jutott. Akkor a tartalék maradéka, olyan tíz-tizenöt nemes kiront az egyik épületből. Sortüzet adnak. Egy golyó Kreutzot homlokon találja. Elesik. Mellette 3-4 tiszt is összeroskad. Felbomlik az ostromlók csatarendje egyhamar.
Fut a labanc had ki a várból. Már aki tud. Aki nem, holtan bukik a várudvar véres köveire. A kapu-boltozat alól újabb hajdúcsapat ront rájuk. Labancék megelégelték az ostromot, menekülnek. Azért a kő és gerenda zúdul a nyomukba. Sőt, malomkövek is potyognak. Végül, amikor már az egész had ész nélkül bucskázik lefelé: egy kövekkel megrakott szekér dübörög rájuk. Itt a vég! A labancok háromszáz közkatonát és Kreutz tábornokkal együtt ötven tisztet veszítettek. Délután a várvédő hajdúk nem győzik garmadába rakni a holttestüket. A kurucok közt szinte mindenki sebesült. Még Szász és Dóczy uram is bekötött homlokkal várja az alkonyatkor brigádja élén megérkező Béri Balogh Ádámot.
A brigadéros pejlova előtt hat tárogatós kuruc fújja kedvenc nótáját: Török bársony süvegem, most élem gyöngyéletem, Balogh Ádám a nevem, ha vitéz vagy, jer velem.”
– Derék, vitézi dolgot mívelt Szász uram és Dóczy uram. Helytállásukat vezérlő fejedelem urunknak megjelentjük! – szól mosolyogva a barna-piros arcú brigadéros. Felnéz a kaputorony mellvédjére. Ott a télutói alkony párájában büszkén csattog a Cum Deo Pro Patria Et Libertate feliratú meggyveres színű kuruc hadilobogó. A csobánci kurucok nem sejtik, ez a vár utolsó sikeres védelme labanc uramék ellenében. Ma még, 1707 márciusának első napján a szelek Rákóczi zászlaját jól hordozzák.