Regényes múlt, Magazin

“Verik a rézdobot, fújják a trombitát…” – XXI.

Csobánc után nem nyugszik a labanc. Új haditerv készül.
– Ha már Bottyánt nem sikerült megsemmisítenem – akkor csatázzunk a Rába vonalán – véli Rabutin. Való igaz, mire tépett serege kiverekedte magát a Bakonyból, ezerötszáz embere veszett oda, de eljutott a folyóig.


Közben vezértársa, Starhemberg tűzzel-vassal próbálja a Dunántúl népét császárhűségre állítani. Mindhiába. Sírva fut előle Vas vármegye jobbágynépe. Bottyán utasítására menekülnek. A labanc generális vissza-hajtja őket: marhát, lábasjószágot, gabonát, szekeret, mindent elvesz tőlük. Dupla porciót vet ki a falvakra.
– Úgy vagyunk immáron, mint a megszedett szőlő – panaszolják Bottyánhoz írt levelükben.
Az végre erősnek érzi magát az ellencsapáshoz.
– Istennek hála, ellenségem elől elbújni nem szokásom, sőt, körötte forgok kora gyerekségemtől – írja az őt gyávasággal vádoló Eszterházy uramnak. – De kímélnem kell az embert, s nem akarnám az népet, oly farkaskaszára vetni, mint három esztendeje Forgách uram tette Koronczónál.
Védekezik a labanc had. Zúgnak a tavaszi vizek, messze még a mezők zöld füve… azért kuruc az úr a vidéken.
Böjtmás havának idusán újfent Sopron körül zárul a kuruc ostromzár. Száguldanak a kuruc portyázók, becsapnak az osztrák határszélen. Mit tesz Rabutin? Bécsbe fut. Szeretne fővezér lenni.
Ám a haditanács csak vere-ségeiről értesül, az új főparancsnok Magyarországon Starhemberg Guidó. Ő csöppet sem örvend ennek.
– Meg vagyok győződve, sem Rabutin, sem jómagam, de még Mihály arkangyal sem győzedelmeskedne most a kurucokon – vélekszik.
Eközben Bottyán egészsége megromlik, lába újból dagad.
– Míg egy csepp vérem tart, itt nem hagyom szegényeket – mondja brigadérosainak.
Labancék a régi bevált mód-szerhez nyúlnak, fellázítják a szlavóniai rácságot. Megfékezésükre Bottyán négy talpas századot indít, majd Béri Balogh uramat is utánuk küldi lovasaival.
Az nem rest, átcsap a Dráván, s a Szerémségen át Eszékig űzi a rácokat. Ahol ő jár, ott jaj a garázdálkodó martalócoknak.
Ezidőtájt Dunaföldvárt a rác sajkások fosztogatják. Bottyán Nagy Péter kapitány uramat küldi erős sereggel a földvári rév és a nép védelmére. Parancsot ád a leromlott földvári sánc erősítésére is. Híd most nem épülhet. Helyette rév biztosítja az átkelést.
Az új labanc fővezér se pihen. Pozsonyba vágtat, villámgyorsan talpra állítja a megtépázott ezredeit. Nagy titokban a Duna túlpartján Köpcsényhez vezényli katonáit.
Bottyánt nem sikerül meglepnie, Bezerédi uram erős portyáit küldi a labanc elébe. Maga is nekilódul. Bezerédi uram rácsap az ellenség előhadára. Később Bottyán Béri Balogh urammal Moson várába szorítja a hajas sógort. Kemény lovasrohamban a rácokat egy szálig levágják. Aranyat ér a mosoni diadal. A Rábaközt ismét kuruc erők tartják kézben.
Bécsben pedig szidják az ördöglelkű kurucokat s a vén ravasz róka Bottyánt. Rákóczi csillaga újra emelkedőben.
Még Böjtelő havában, Erdélyben Pekry Lőrinc uram és Esze uram Székelykocsárdnál megverik Tige óbester labancait. Az kénytelen Szeben falai mögé húzódni.
Néhány hét és Rákóczi uramat beiktatják Marosvásárhelyt Erdély fejedelmi székébe. Bottyán eközben – hatvan esztendő ide vagy oda – mély szerelembe zuhan a majd negyven esztendővel fiatalabb Forgách Julianna grófkisasszonyba.
Még Böjtmás hava hatodik napján egyik hadbiztosa írja Pápáról, a főhadiszállásról:
– Most minden órában várjuk generális Bottyán uram őnagysága menyasszony kisasszonyát.
Hol kezdődött ez a szerelem? Valamikor farsang táján a szoknyabolond és szívtipró, szép szál Palocsay Gyurkó brigadéros tette a szépet a korán árvaságra jutott széplánynak. Akinek – valljuk be – tetszett a széptevés, tetszett Gyurkó is. Csakhogy húszesztendős leányként sehogy sem akart házasság nélkül szerelembe esni még egy ilyen szép fiatal férfival sem. Hogy-hogy nem, egy farsangi bálon Bottyán lekérte a lányt Gyurkó kezéről. Akár áramütés, franciásan villámcsapás érte volna az öregurat. Aki még így fél szemével is barátságos arcúnak számít az asszonynép körében.
– Ön az, Julianna? – kérdezte a tánc forgatagában s egyszerre zsibogni-forrni kezdett a vére. Hiszen egykoron a Forgách-kastélyban – a lány boldogult apjauránál – térdén ringatta a „gyermeket”. S íme, most itt van előtte egy éjhajú, éjszemű, nádszálderekú, gyönyörű arcú felnőtt nő. Nő!
Szó szót, tánc táncot követett.
– Te jó ég, mit akar tőlem ez a „Bottyán apó”? – kérdezte magától is aznap éjjel ágyas-házában Julianna kisasszony.
– Mégis mit akar ettől a törékeny lánytól ez a vén kecske? – súgtak-búgtak a vénasszonyok, már az est folyamán.
Mégis, napról napra hiányzott neki Bottyán. Volt, hogy együtt vadásztak, lovagoltak néhány harc nélküli napon Julianna barsi birtokán. Bottyán pedig egészen oda-volt, odalett a lányért. Aki egyfolytában mágnesként húzza magához. Akár tűnt évtizedek avarja alól, mohó vágyittas fiatalsága jönne elő.
Eleinte maga is furcsállotta, hogy Juditja halála után néhány hónappal beleszeressen ebbe a nádszáltermetű szép lányba.
– Szegénylegény generális létemre! – sóhajtotta vagy dörmögte magában. Mert Julianna kisasszony, ha árva is, mégis grófnő, Forgách lány, egyfelől Bercsényi Miklós uram unokahúga. Gyönyörűen énekel. Mindenhez ért.
Hamar kiderült, a lány is hajthatatlan. Szép fiatal, verselget. Nem fél az ördögtől sem. Álruhában is jár-kél, ha a háború úgy hozza.
– Bottyánné leszek, punktum! – jelentette ki háza népének.
Ünnepel Bátorkeszi népe. Telis-tele a falu temploma és tele vendéggel a Bottyán-kastély is. Eljött Bercsényi uram, Bezerédi és Béri Balogh uramék. A fejedelem udvari marsallját, Vay Ádám uramat küldte dús ajándékaival és szerencse-kívánatával.
Háborús időben gyors esküvőt gyors lakoma követ. Pompás mulatság a kastély vadásztermében.
Julianna boldog, Bottyán úgyszintén.
– Ha öt, ha három, vagy netán egy évre enyém ez a lány, ajándékot kaptam az Istentől – gondolja magában, amikor éjjel a gyertya táncoló fényében Julianna teste megszabadul mindentől. Mezítelen.
– Jöjj, én édes uram szeretésemre! – hívja magához Bottyánt. Úgy tűnik, szemén csillagok fürdenek.