Regényes múlt, Magazin

“Verik a rézdobot, fújják a trombitát…” – XXIV.

– Ti hitvány kurucok, zsiványok, gyújtogató haramiák vagytok egy szálig! Üzenem: ha csak még egyszer is átmerészkedtek a Vágon, egyenként karóba ültetlek mindnyájotokat! S ha nem hajoltok a Császár Őfelsége hűségére, bitón végzitek! – fenyegetőzik Siegbert Heister.


Sorai olvastán Bottyán fejébe tolul a vér. Ekkora sértéseket rég kaptak. Nincs vége azoknak. – Téged pedig Bottyán, mint főkolompost elevenen foglak máglyán megégetni!

Bottyán remeg dühében.

– Na várj csak, kurafi disznó labanca!

Levélben nem válaszol. A labanc levelét Bercsényi uramhoz küldi, akivel szépséges Juliannája révén sógorságba került. Ó a szépséges Julianna! Vére még most is megpezsdül, ha nádszálkarcsú testére és hollófekete hajára, ágybahívó fekete csillagszemére gondol.

Bercsényi „sógor” nem sokat teketóriázik.

– Jól vésd elmédbe, Heister! – írja jócskán goromba válaszában. – Ha elfelejtetted volna, édes öcséd, Heister Hannibál Rákóczi urunk fogságában van. Ám ha sokat fenyegetőzöl, nem vetsz féket piszkos nyelvedre, őt ugyanúgy megcsonkítva fogod viszont látni, mint szegény kuruc katonáimat megrövidítetted fülüktől! S ne feledd Heister, Te magad is kerülhetsz Bottyán kezébe, de akkor az ég irgalmazzon aljas lelkednek, mert Te fogsz rettenetes máglyahalált halni!

Bizony ilyen gorombaságok kerülnek a Siegbert Heister uramhoz írott válaszlevélbe. S hogy még hatásosabb legyen, „Bercsényi sógor” levelét négy megcsonkított, fületlen kuruc szállítja a labanc fővezér főhadiszállására. Végtére is lássa a disznó labanca, hogy Generális Bottyán urat, egy még nagyobb címre is érdemes ősz bajnokot nem lehet büntetlenül sértegetni.

Heister tombol, tajtékzik veszett dühében. Bécsben is próbálkozik Bottyán befeketítésével. Hasztalan, mert a fiatal József császár még gyerekkorából emlékszik, mit tanult Bottyán törökverő hőstetteiről.

– Nem fenyegetni, édesgetve kell lépre csalni egy ekkora hírű katonát! – intik meg a Haditanács előtt Heistert.

Karácsony havában cirkalmas, császári kézjeggyel ellátott levél megy Bottyánhoz.

– Mi Ő Császári és Királyi Felsége, József üzenjük megtévedt hívünknek, Vitézlő generális Bottyán Jánosnak! Végtelen jóságunkból és kegyelmünkből irántad érzett szándékunk bizonyságául: Kegyelmednek, minden a harcokban elveszett jószágát, kastélyát visszaadjuk. Bántódás sem Kegyelmed, sem Asszonyod nem éri. Dicső seregünknek ismét vezénylő tisztjévé teszünk, szolgálataid fejében…

Bottyán nem dől be az ármánykodó, hízelkedő soroknak. Rákóczi uram is egy véleményen van generálisával: a császári hitegető levelet egyenesen az egri káptalan irattárába küldi.

A tél Léva erősítésén találja Bottyánt. Esztergomtól fel a Garam mentéig kuruc védvonal húzódik. Csatánál hidat veret. Katonái azt éjjel-nappal vigyázzák. Selmecbányát megpróbálja visszavenni. Sikertelenül.

Emberemlékezet óta nem ült ekkora farkasordító hideg a Kárpátok felett. Újesztendő táján kicsit megenyhül. Akkor meg akkora hó szakad le az égből, hogy gyalogszerrel szinte lehetetlen a közlekedés. Lovasember is alig-alig mozoghat benne.

Érsekújvár labanc ostromzár alatt. Bottyán ezredei jócskán megkoptak az őszi harcokban. Labanccá egy se lett közülük. A híres Bezerédi-ezred valami hétszáz emberből áll, sokuknak már lova sincs. A Szebellén járőröző jász ezred lovai is sűrűn hullanak. A katonák kitartanak a haza szolgálatában, akár gyaloghajdúként is.

Labanc ígérgetés őket nem hatja meg. Bottyán magas kora és mostani hitvány egészségi állapota ellenére sem akar tétlenkedni. Nagyon is jól tudja, mennyire sürgős élelem utánpótlás Újvárra.

A hideg következtében beállott folyókon most lehet közlekedni. Ha jő az olvadás, csapatai hoppon maradnak.

– Kérem Nagyságodat – írja Rákóczinak -, Károlyi uram seregrészeit irányítsa Újvár alá. Azontúl Eszterházy uram csapatai álljanak készenlétben a Dunántúl irányában. Rákóczi uram parancsára Boldogasszony hava huszonötödik napján Károlyi uram megindul Debrecenből. Néhány nap múltán Szécsényben találkoznak Bottyánnal. Itt készül el a taktika Újvár megmentésére. Eszerint Bottyán derékhada Károlyival együtt biztosítja Újvárt. A maradék a bányavárosoknál riogatja a labancot.

Böjtelő havának hetedik napján Károlyi uram tízezer lovasa védelmében végre nagy mennyiségű élelmet hordat a körülzárt erősségbe. Mire megindul a jégzajlás, Eszterházy uram már nem jöhet át a Dunán. Tétlen a labanc és kuruc oldal is. Károlyi uram két hadtestévet visszatér a Tiszántúlra.

Szent György hava utolsó napjaiban Bottyán Zseliznél új hidat veret a Garamon. Vigyázó portyákat küld Újvár és Esztergom irányába is.

Nyár elején az Ipoly, a Garam vidékét tartja a labanc ellenében. Csapatai Morvába is becsapnak, de portyái járják Nagyszombat és Pozsony környékét is.

Leáldozóban a kurucok csillaga.

Kisasszony havának közepén Bottyán már Földvárnál néz farkasszemet Monticelli óbester ötezres labanc hadával. Bottyán érzi: a Dunán nem kelhet át. Inkább újra Felső-Magyarországra fordul. A selmeci sáncokig nyomul előre. Labancék azt sejtik: a Dunántúlt portyázza. Így a labanc fővezér Kisasszony havának huszonharmadik napján hatalmas sereggel gyülekezik Besztercebányán és Zólyomban.

Ezen a napon a selmeci sáncokat egy-kétezer labanc védi.

– Lerohanjuk a disznó labancát! Támadás!

Az őrséggel szemben hatalmasnak tűnő, csaknem hétezres kuruc erő zúdul a sáncokra. Szorgalmasan lődöz a kuruc tábori tüzérség is. A labanc sáncparancsnok kétségbeesve futtatná futárjait a Felső-Magyarországi fővezérekhez. Nincs rá és nem kell, hogy érkezése legyen. Déltájra Viard, Tollet és Steinville vagy háromszoros túlerővel vezetik egységüket Bottyán elébe. Az ősz bajnok nem akar szégyenülten megfutni, még ekkora túlerőtől sem. Valóságos vérzivatarban, jó fekete lováról leszállva gyalogosan vezeti a huszárokat.

– Rajta, édes fiaim! Lőjétek, vágjátok apád-anyád, nemzeted megszomorítóját! – üvölti a harc hevében.

Napszállatra háromszor kergetik vissza Viard seregrészét a megtépázott sáncok mögé. Tollet generális maga is kuruc fogságba esik. A vértől iszamlós csatatéren kétezer labanc halott. Nagy a kuruc veszteség is. De Bottyáné a diadal!

Leszáll az est. Tárogató sír a tüzek mentén a megholtak lelkéért.

– Vajon mikor látom szeretett Juliannámat? – töpreng magában Bottyán. Hetek óta vágyik ifjú asszonya nevetésére. Cirógatná, dédelgetné – újra…

Hirtelen kardcsörgés, dobogás hangzik a sötétben.

– Tigrisapánkat keressük! – hallja a lelkének kedves szavakat. Porlepte, fáradt futárt hoznak legényei elébe. Jó embere Sőtér Tamás uram levelét hozta. Mikor Felső-Magyarországnak fordult néhány napja, Sőtér uramat maroknyi csapaával a Duna-Tisza közén hagyta.

– Segíts meg, Generálisom! – kezdődik a levél. – A szerémségi, bácskai és marosmelléki vad rácok mostanáig csapatba verődtek, pusztítják a vidéket. Gyere, különben elvész az Alföld!