“Verik a rézdobot, fújják a trombitát…” – XXV.

– Hová megyünk, kenyeres? – kérdi cimborájától, Balog Danitól Kovács Miska főlegény.

– Tudja a jófene! Tán a selmeci sáncokra rontunk újra.

Téved a Dani. Bottyán most csak annyit gondol a sáncokkal, hogy parancsba adja ittmaradó seregrészének:

– Tartsátok a hajast erős zár alatt!

Másnap délutánra poros hőségben ér a sereg a Zagyva menti mezőkre. Erős lovasság csap a labanc elébe, ha kedve lenne a harchoz, elvegye tőle. Bottyán kedvenc testőrszázadával Lőrinckátán üt tábort. Talpasai is itt vannak.

– Megpihenünk fiaim egy kicsinység – mondja. De néhány napra vagy hétre gondol valójában. Fáradt, egyre fáradtabb mostanában. Valódi pihenésről szó sem lehet.

Estére futár esik sátrába lélekszakadva:

– Rettentő gazság készül, generális uram! A nyúlszívű hatvaniak Szabó Máté kapitányukkal az élen a labanccal praktikáznak. Kezére akarják játszani a várat.

– Veszett úristenit! Valahol jó talajra kapott a császári praktika! Lóra, kuruc, lóra! Talpasok maradtok!

Nyeregbe pattan a testőrszázad. Kivont karddal robognak Hatvan irányába egyvágtában. Élükön Bottyán. Nagyon is jól tudja, ha Hatvan elvész, labanc kezére kerül egész Mátraerdő, de még a Zagyvamente is.

Meglepetésként, akár a villám tör be testőreivel a hatvani várba:

– Hol van a bitang kapitányotok? Hozzátok elibém! – ordítja bősz haragjában.

Hozzák a megkötözött Szabó Mátét. Rövid a vallatás. Percek alatt mindent bevall az áruló. Mire feljön a hold, őt és két bűntársát kurtavasban küldeti Bottyán Rákóczi uramhoz Egerbe. Hogy így elejét vette a hatvaniak árulásának – néhány rendcsinálót a várban hagyva -, fordul vissza a lőrinckátai táborába.

– Most végre pihenünk, legények!

Ahogy visszaérnek, még mindig reszket az indulattól. Legényeinek csapra veret egy hordót- megérdemlik a gyors hatvani portyáért.

A napokban Rákóczi uramhoz is elér a vad rácok garázdálkodásának híre. No, lesz nekik nemulass, ha Bottyán bosszúálló kardja megfenyíti őket.

Másnap valami kór üti fel fejét a táborban. Hányás, hasmenés, hasi görcsökben fetrengő kurucok.

– Itt a fekete döghalál, a pestis! Irgalmazz, Istenünk! – reszketnek a katonák.

A maradék bor se ízlik. Se élelem, se asszony után nem kajtatnak a faluban.

Bottyánt is előveszi újból az erőtlenség.

– Nofene, mi ez? – zsörtölődik magában. – Még majd úgy járok, mint Pápa ostrománál, ahol majdnem elrúgtam a patkót.

Álmában két asszonyánál is jár. Előbb szépséges Juliannáját látja maga előtt egy őszi vadászaton. A kisasszony a vendégek botránkozására férfimód üli meg lovát.

– Hahaha! – kacagja Bottyánt. – Ha jól bánik velem, kegyelmedet is levadászom…

Vált a kép. Valami vásárba szekereznek Judittal fiatalasszony korában. Judit gyönyörű, mint mindig. Bolond a Bottyán álma. Judit öleléséből Zólyom falai mögött van, még a császár kabátjában. Bercsényi uram jócskán löveti a falakat. Az ostrom második reggelén fehér zászlós követ megy a kuruc vezérhez.

– Bottyán óbester nagyban tisztelteti generális urat, üzeni a párbajban szerzett sebétől lázban fekszik. Ereje fogytán.

– Akkor hát föladja Zólyomot? – vág a követ szavába Bercsényi.

– Azt már nem. Inkább valami szíverősítőt kér jófelé tokaji formájában.

Így is történik. Tokaji megy hordóban Bottyánhoz. Meggyógyul rögvest. Harcolnak tovább, majd titokban Esztergomba szökik.

– Fura dolog – töpreng reggel sátrában Bottyán, ezt magam is hallottam a népektől, hogy Én Bercsényi uram borára feladtam Zólyomot.

Támad a pestis. Ő maga is ágynak esik. Hiába a gyors támadás, a selmeci roham, a gyenge tábori koszt, a hőség, s most a járvány kikezdik az ő szervezetét is.

Folyton Juliannájára gondol.

– Fiatal madárka ő még, majd rak másik fészket.

Eszébe jut, milyen jó lenne most a tábori borbély, aki Pünkösd havában kikúrálta dagadt lábát. De nincs. Még egy jó kezű markotányosnő se akad errefelé. Csak a baj, baj hátán. Nem ereszti ágyából.

Szent Mihály utójára végképp rosszul lesz. Görcsökben fetreng. Egy délutánra még magához tér:

– Menjetek rá Bácskára a vad rácok ellen! Ne hagyjátok pusztulni édes hazánkat! Juliannának szóljatok – folytatná, de már nem tudja.

Eszméletét veszti. S Szent Mihály havának huszonhetedik napján este nyolc tájban meghal sátrában.

Robognak a futárok az éjszakában, hogy megvigyék a hírt Bercsényi uramnak.

– Most hozták hírét, szegény Bottyán vak sógor lehunyta másik szemét is – írja a főgenerális fejedelmének. Érzi, tudja: nemcsak Rákóczi, de a harc ereje is fogytán van Bottyán halálával.

A pestis miatt Bercsényi uram nem enged semmi hadi ceremóniát. Szent Mihálykor, mikor az ég sötétjére csillagok ülnek, Bottyánt néhány hű vitéze kedves törökbársony vánkosára fekteti. Vállára harcokban megkopott öreg kacagányát teszik. Szemfedője kuruc hadilobogó.

Sírgödre fölött nem harsan trombita, nem lobban díszsortűz, nem veretik a rézdobokat. Csak néhány fáklya világánál egy szál tárogató sírja keservesen: „Fel Rákóczi népe, kurucok előre!”. A nótához fehéren didereg a hold.

– VÉGE –