Egy darab a hazából

A falu szélén a jól ismert kép fogad: a Mezőtúr-Szolnok-Budapest fővonal sínpárja s a néhány éve felújított, fedett peronnal is ellátott apró állomásépület. Az útszéli szilváknál kislegény cefrézik. Egy fehér-pirosra meszelt „Vadvirág” nevű kocsma is ránk köszön itt a sínpárhoz közel. Látványából ítélve talán örökre bezárták, mert ebben a rekkenő hőségben brigádnyi szesztestvér öblögetné torkát falai között. Nem érdekes. Egy perc és máris a csöpp falu központjába ér a kocsink.

Címerrel ékesített takaros községháza fogad rendezett parkjával elöl és oldalt is. A honfoglaláskori ezüstcsésze leletéről híres Kétpó – a leletet a szolnoki Damjanich János Múzeum őrzi – valósággal mintafaluja a hazafias honismereti nevelésnek. A községháza elé néhány éve a Wass Albert ihlette kerámiaszobor került: „A víz szalad, a kő marad.” A kompozíció omlófélben lévő házikót formáz, rohanó vízzel alatta. Ügyes. A hajdani betyárvilág emlékére csörgedezik tetején – valószínűleg Rózsa Sándor szépen kimunkált szobrocskájával – a Betyárok kútja. A vize jó minőségű ivóvíz lehet. Jöttünkre máris egy csapat kerékpározó gyermek jön ide, szomját oltani. Szép ez a kút. Remekbe szabott a párja is. Ezt biztosan tudom, hogy 2006-ban állították Nándorfehérvár diadalának 550. évfordulóján. A szoborkompozíció mindent elmesél: tetején bronzharangocska idézi a győzelem idők végeztéig tartó hírét. Alatta a „hollós vezér”, Hunyadi János talpig páncélban. Jobbján és balján harcostársai. Minden bizonnyal Szilágyi Mihály és Kapisztrán Szent János hőstettei ihlették. Vagy Dugovics Tituszé. Mívesen kimunkált emberi alakok. Kétséget kizáróan értékelvű, konzervatív művész alkothatta.

A kastélyszállóvá nemesedett Almássy-kastélyt, amelyet még 1880-ban emeltek a grófok nyári rezidenciaként ezúttal kihagyjuk. Majd legközelebb kávézunk benne.

A községháza bal oldalán döbbenetes Trianon emlékmű: fekete szalagos zászlóárboc, tetején Turullal. Valami ősi bánatot, sebzettséget hordoz a madáralak bronz-tömbje. A zászlóárboc tövében kőbe vésve-bronzba ütve a széttépett Magyarország. Ha valamelyik gyerkőc nem értené történelemórán szétmarcangolásunk lényegét, elég, ha az osztály ide kisétál. Középen kitépett eleven szívként mostani Kishazánk lüktet.

A látottak alapján azt mondhatnók: ez igen, a fali vezetése letette a névjegyét. Nem mondjuk. A néhány éve – feltehetően 1996 táján – ízlésesen felépített faváras játszótér felett jelképes kunhalom őrködik. Itt a korábbi páskós-legelős térségen tekintélyes a magassága. Bizonyára a gyerekek telente itt szánkóznak. A halom tetején újabb zászlóárboc, tetején a kisközség zászlajával. Messziről egyszerű székelyzászlónak néznénk, közelebb lépve derül ki, hogy községi lobogó. Szóval a korábbi nagy páskót – vagy legelőt, ahogy tetszik – jelentős európai uniós forrásból, a Darányi Ignác terv alapján átvarázsolták nyár elejére, átöltöztették. Millenneumi Emlékpark lett belőle, rusztikus kövezésű sétautakkal, óriás, fába formázott kettős kereszttel, országzászlóval és a Hét vezér sétánnyal. A Hét vezér emberléptékű szobrait székely népművészek faragták. Egyszerűségükben is döbbenetesek. A népi emlékezet mesterművei.

Tőlük mintegy leszakadva – vagy inkább előfutárként – Attila király szobra szintén székelyek kezétől faragva. Kemény és merész tekintetű harcos szobra ez. Láttán eszembe jut, hogy a szobor híven tükrözi: finnugor rokonainkhoz vajmi kevés közünk lehet. Kérdés, hogy meddig dőlünk be az osztrák birodalmi érdekek mentén ránk erőltetett halász-vadász tanmesének?

Hazaindulásunkkor azt is eldöntöm, jövőre, 2016-ban a csángó gyermekek tábori kirándulását összekötöm egy kétpói portyával. Kevés ilyen szellemiségű kistelepülés van a Tiszántúlon, amely terein és parkjaiban ilyen mélységben megjeleníti nemzeti történelmünk sorsfordulóit. Nem az összeset. De azt a néhányat ember- és hazaközelben teszi. Példás honfiúi lélekkel. Ha úgy tetszik, ezzel az emlékparkkal Kétpó közössége virtuális históriai értéktárat alkotott!