Johanna második halála

Mint azt Benkő Géza röpke felvezetőjében érzékeltette: Stefan Canev bolgár kortárs szerző műve Murmanszktól Japán Kobe városáig bejárta a világot.

A vasárnapi játék láttán azt gondolom, kulturális atombombaként tarolt. A műfajaként tragikomédiának, másutt Istentragédiának meghatározott darab jócskán tele van fordulattal, izgalommal, eredeti humorral. Számtalan kérdést vet fel. Például hogyan viselkedjen egy hóhér, aki esős időben hiába próbálja újságpapírral gyújtogatni az elítélt máglyáját? Vagy hogyan viselkedjen Isten aktuálpolitikusokkal, hitre jutó, a hitben mentőövet kereső, önmagukban meghasonult földiekkel szemben? Vagy éppen hogy viselkedjen egy Johanna szerepébe bújtatott vándortársulat színésznője? Természetesen sorolhatnók tovább a kérdéseket, amelyekre a darab minden részletében hathatós válaszokat kap a néző.

Ami a szereplők játékát illeti, Dósa Zsuzsa tökéletesen oldotta meg látomásos vallomásokkal megszórva, egyszerre esendő s egyszerre hús-vér Johannáját. Varga Viktor zseniális volt a „felfelé nyal, lefelé tapos” hóhér tudathasadásos állapotában. Kegyetlenül őszinte fényű tükröt tartva elénk. Mivel jócskán bír korábbi sikerszerepeiből „túlvilági tapasztalatokkal”, zseniálisan lényegült át bujálkodásra meglehetősen hajlamos börtönőrből Isten létét nyüszítve, majd feltétel nélkül szolgáló, férfiasságát veszített angyallá. Mondhatnók Varga Viktor kimagaslóan tehetséges a jellemtelen figurák megformálásában.

Benkő Géza maradva saját „benkőgézai” világánál, egy nagyon is ember- és földközeli Istent adott a nagyérdeműnek. Játéka láttán minden bizonnyal maga a Szerző is azt mondaná, ilyen Isten nincs a világon Benkő Gézán kívül. S mindezt felolvasószínházi formában tálalták művészeink. Gyorsan hozzáteszem, Benkő Géza rendező fantáziájában elevenen élnek egy esetleges élőszínpadi előadás képei is. A darabról azt hallottam, Magyarországon nem ért el kirobbanó áttörést a ’90-es évek elején. Most, hogy megnéztem a darabot, azt mondom, nem csodálom. Egy többszörösen meghasonlott társadalom – az aktuális zsenik, őrültek, urambocsá’ gerinces jellemes kivételével – nem mindig örül annak, ha bárki a színpadról a „ne a tükröt szidd, ha a pofád ronda” alapigazságot vagy hasonlót vág a fejéhez, keresetlen őszinteséggel.

Márpedig jelen darabunk egésze ilyen. Ettől lélekrendítően eredeti, még ha olykor könnyünk is potyogna fekete humora hallatán. Renard írja egy helyütt: „A színházban az életet, az életben a színházat keressük”. Úgy vélem, ez esetben keresni nem kell. Ez az előadás – ahogy a darab önmagában – maga az élet.