Emlékednek

De én most nem valahol vagyok. Egy bágyadt fényű szombat délután az Újtemetőben. Dédapám kopjafájánál. Friss seb tátong a földben: kiásott, végső nyughelyed. Mennyire igaz, hogy a túlsó partra eveznünk kell egyszer mindannyiunknak. A Föld nevű bolygón az ideiglenes vendégség végén, a végső parthoz evezünk. Bevallom, míg ide ki nem jöttem, meg se kíséreltem, hogy Rólad bármit is papírra vessek. A halálhír dadogásra ítéli a tollat is. Csak kínkeservvel botorkálunk az emlékek erdejében.

De most, hogy itt vagyok, már az írás is könnyebb lesz. Egyrészt azért, mert Apám már kicsiny gyerekkoromban zarándokhellyé tette a sírt. Másrészt, a mostani kopjafát – a Gyuszi bácsi féle első után, azt megette az idő vasfoga – szeretett Hitvesed, Nagybácsim faragta. Harmadrészt: Jó ember nyugszik itt, egy aranyfüstbe tűnt kor Szarvasának nemes lelkű polgára. Dédnagyapám.

A tény megfellebbezhetetlen. Most Te is – Családunk és barátaid Marcsija – dr. Szenes Istvánné született Dankó Mária 1931-2017 – hamvaidban ide kerülsz. Csak hamvaidban! Emlékedben soha. Mert az emlékezet paradicsomában a szeretet és a jóság eleven alakjaként élsz tovább. Kiűzni onnan nem lehet soha.

A kettőtök élete – a Pityu bácsival megélt több mint hat évtized – regénybe illő. Nem az évtizedek miatt. Már a megismerkedésetek pillanata is hihetetlennek tűnt – tizenháromévesen -, s attól kezdve még a családi krónika kalandos történései közül is kiemelkedett a Ti történetetek. Mindez az egymás iránti mély szeretet, az optimizmus, az egyetértés jegyében. Egyek voltatok közös szenvedélyetekben: a horgászatban és a vadászat hódolatában is. Mindkettőtök számára örök kalandot jelentett horgászni a Körös smaragdzöld vizén és vadászni. Vadat lesni tágtekintetű puszták nyári hajnalaiban, erdős sörényű hegyek őszi alkonyaiban. Vagy vadak terítéke előtt a havon tisztelegni szikrázó telek tüzei mellett. Szerettetek beutazni tucatnyi országot és kirándulni hazai tájakon. S örültetek, ha együtt csodálkoztatok rá a természet vagy az emberkéz alkotta szépségekre.

Munkád számodra egyet jelentett a hivatással. Attól kezdve, hogy 1955-ben elvégezted a Szegedi Védőnőképzőt, munkádat becsülettel, nagy hozzáértéssel végezted. Egészen 1986-os nyugdíjazásodig. Sok-sok szarvasi család őrzi fiatalkori éveid emlékét, amikor körzeti védőnőként körbe kerékpároztad az egész Szarvast, a tanyákat is beleértve. Hivatásodból Békéscsabának is adtál egy évtizedet.

Mindened volt a család. Akkor voltál boldog, amikor Betti és Zoli mellett már az unokák is a nagy családi asztalnál ülhettek. S családszerte és baráti körödben is híres főztödet ehették. Nem egy esetben a nagy családi asztal még tovább terebélyesedett, nevezetes családi összejövetelek kedvéért.

Még a tavalyelőtti Karácsony egyik emléke is a konyhádhoz fűződik. Szenteste napján váratlanul megjelentél nálunk Zolival, mennyei illatú és ízű fácánleveseddel és egyéb finomságokkal. Ez volt utolsó ajándékod, akkoriban már nagybeteg Anyánk és Apánk látogatásával. Telve szeretettel, jósággal, akár régi őszök nagy családi lekvárfőzésein, vagy tűnt telek disznótorain. Akár előszedegethetném gyerekkorom legszebb Karácsonyait is. De nincs tovább. Bevégeztetett. Ez most már az a hely, ahol az elkövetkezőkben csak így búcsúzhatok: Drága Marcsi Néni! Isten áldjon!

– Jani –