Hírforgó

Tarolt a Vaknyugat

Briliáns játékkal zárta a Cervinus Teátrum az idei romkocsmás felolvasószínházi szezont. Vasárnap délután a Szarvason bevált műfaj törzsközönsége zsúfolásig töltötte meg a csöpp játszóhely nézőterét.


Bardon Yvett, Timkó János, Polák Ferenc, Varga Viktor színművészek Dósa Zsuzsa rendezésében és narrációja mentén vitték sikerre Martin McDonagh Vaknyugat című művét. A kvartett lenyűgöző módon hozta testközelből az öngyilkossá lett részeges pap, az egymást Káin és Ábel mélységében marcangoló testvérpár és Mary – Kicsi Lány – történetét.

Mindezt a világhírű ír szerző fekete humora és tökéletes emberismerete mentén. Varró Dániel műfordítói zsenialitását dicséri, hogy az egyébként szellemesen pörgős történet nyomdafestéket nem tűrő káromkodásfüzéreit – ennyi káromkodás hallatán gyakorló fuvarosok, alvilági nehézfiúk és iparűző leánykán is elszégyellték volna magukat – természetes módon helyezte el a történetben. A magyar nyelv gazdagságának köszönhetően feltehetően önnön szándékából finomított a trágárságoknak páratlan cikornyáin. Fenti vélekedésemet módosítom: egykori tüzérlaktanyám teljes tiszti és legénységi állománya pironkodott volna a darab „poénjain”. Mindezek mellett McDonagh más műveihez hasonlóan lélekvetkőztető módon tárja fel az adott faluközösség és család visszásságait. Ezen fekete komédiából az említett Kazinczy-díjas beszólásokon kívül leginkább az atya és Mary búcsújelenete fogott meg.

Varga Viktornak különleges érzéke van a lecsúszófélben lévő papok ábrázolásához. Úgy, hogy játékával nem csak félelmetesen szánalmassá teszi a figurát, de felmutatja annak szerethető emberi vonásait is. Bardon Yvett méltó partnere volt ehhez, érzelmeihez mélyen emberivé formálva az öngyilkos papot belülről sirató Mary személyét. Játéka még így felolvasós változatban is nagyszerű volt. Azt gondolom, Timkó János és Polák Ferenc testvérpárját sokáig nem fogjuk feledni. Kiváltképp a színészmesterség csúcsán pörgették végig a pap halotti tora utáni „békülési jelenetet”. Amelyről menetközben kiderült, hogy tovább forrnak bennük az említett Káin-Ábel féle indulatok.

Nem tudnám valójában megmondani, szükségünk van-e világirodalmi szinten ennyi trágárságra, de a világ már csak ilyen. A Vaknyugat pedig remekmű a javából.