Száz esztendeje halt meg az I. világháború Petőfije

Legyen első a sorban a bölcsőhely, Gyón harangja, ahol 1884. június 25-én megszületett. Azután szóljanak érte a szarvasi harangok, hiszen emléktáblája tanúsága szerint is 1894-től 1900-ig nálunk töltötte gimnáziumi diákéveit, majd Békéscsabán folytatta. Zúgjon érte az ottani harangok ércszava is. Zendüljenek érte Pozsony magyar kezek öntötte harangjai, mivel egykori koronázó fővárosunknak szabadságharcosaink vérével szentelt földjén végezte az evangélikus akadémiát 1902-től, s ugyanott egészen 1905-ig a Nyugat-Magyarországi Híradó munkatársa volt. Zengjenek fel a Hűség Városának, Sopronnak harangjai is az évfordulón. 1910-12 között a Soproni Napló, majd ’12 szeptemberében a Soproni Nemzetőr szerkesztőségét erősítette. Énekeljenek az angyalok szavával érette a Bácska fővárosának harangjai is, hiszen Szabadkán lett 1913-ban a Bácskai Hírlap segédszerkesztője, s egyidejűleg a Bácskai Újság szerkesztője is. S ott a magyar szecesszió úgyszintén fővárosában gyúlt szerelemre egy szabadkai szépasszony iránt, akit még később a halál szakadékának szélén is imádattal emlegetett. S ne feledjük: onnan Szabadkáról indult a nyolcadik gyalogezred póttartalékosaként az első világégés poklába. Sírjanak Gyóniért a lengyelországi Prezemysl harangjai csakúgy, mint a közeli Siedliska falué. Előbbi erődrendszerében harcolt utász őrvezetőként véres orosz ostromok, kirohanások pergőtüzei közepette. Onnan küldte haza Lengyel mezőkön, tábortüzek mellett című háborús verseit, azok között is a legnagyobbat, a legméltóbbat, a Csak egy éjszakára címűt. Amely a háborúellenes európai költészet halhatatlan gyöngyszeme. Azért ne feledjük: Gyóni, aki az 1907-8-as boszniai válság idején még „követ tört Boszniában” s ottani élményei hatására írta meg a Cézár én nem megyek című költeményét, a világégés kezdetén a háborúra buzdított. Ám borzalmas frontélményei hamar meghozták számára a megvilágosodást. Így mindmáig ott a helye háborús író-költő nagyságaink – Molnár Ferenc, Sík Sándor, Somogyváry Gyula és mások – mellett.

Amúgy az említett Siedliska faluban lakott imádott öccse, Áchim Mihály főhadnagy is az ostrom idején egy darabig a postamestertől bérelt szobában. Gyóni Géza szolgálati helye a falutól délre, a tábor telefon mellett, egy katonasátorban volt.

1915 tavaszán a híres erőd elestekor került orosz hadifogságba, előbb Alatin, majd Kijec fogolytáborainak érintésével. 1915 októberétől Mihály öccsével együtt a szibériai hírhedt fogolytábor: Krasznojarszk lakója lett, pontosabban a mára milliós metropolisszá nőtt Krasznojarszk fölött Vojenni Gorodok nevű elátkozott hely tiszti barakkjába került, öccsével együtt. Megrendítő hadifogoly verseit – többek közt a Rab magyar imáját is – ott vetette papírra.

Mihály öccsét 1917 június első napjaiban érte utol végzete. Az akkor már nagybeteg Gyóni Géza beleőrült testvére halálába. Tébolyodott elmével imádkozott Istenéhez és szólítgatta Szabadkai Őrangyalát. 1917. június 25-én szenvedéseinek sora bevégeztetett, visszaadta halhatatlan lelkét teremtőjének. Vojenni Gorodoknál temették június 28-án, sírja felett német pap imádkozott. Koporsója szürkés fenyőből készült, rézveretekkel, rajta kékszínű kereszttel. A koporsóba Gyónit vasabroncsok derekán tették, hogy majd a harcok végeztével, ha bajtársai érte mennek, megismerjék. A síron – amíg lehetett – két kereszt hirdette Áchim Mihály főhadnagy és Áchim-Gyóni Géza katonaköltő emlékét. Bár többször próbálták, ígérték, mégsem mentek érte, nem hoztuk őt haza. Sírjukat eltüntette Krasznojarszk háztengere. Lelkében, verseiben mégis hazatért. Itt van velünk 2017. június 25-én is, az emlékére kondított harangok szavában, itt van az Ótemplom padsorában, ahol diákkorában imádkozott, s emléktáblája alatt itt érezzük alma matere falai közt. S itt van velünk az emlékére virrasztók, a mai szarvasiak lelkében is.