Hírforgó, Képgaléria, Média

“Lehajtom fejemet a hősök emlékének…”

Október 23-i megemlékezés a Fő téri Általános Iskolában.


„’56 őszén még a szél is másként zúgott,
Tengernyi szenvedésből felcsapott az ár.
’56 őszén lyukas zászlónk égre kúszott,
Leomlott a vörös kártyavár.” (Nemzeti hang)

Vannak nemzetek – közéjük tartozik a magyar is – amelyeknek nincs miért elrejteni a múltjukat. Nem is tehetnénk, hiszen az évszázadok alatt összefonódott más nemzetekével. Ehhez ki kellene törölnünk az emlékezetünkből minden örökséget, ami több száz éven keresztül apáról fiúra hagyományozódott, s a mit röviden így nevezünk: a történelmünk. Ebben az egyetlen fogalomban benne kavarog egy ezer éves múltra visszatekintő nemzet minden dicsősége és szenvedése, a régmúlt és a közelmúlt valamennyi gyötrő és felemelő pillanata, amelyet dédapáink, nagyapáink és apáink éltek meg. Nekünk vállalnunk kell ezt az örökséget, hogy ha eljön az ideje, szégyenkezés nélkül adhassuk tovább.

Évről évre arra törekszünk, hogy méltón emlékezzünk meg nemzeti ünnepeinkről. Versekkel és dalokkal próbáljuk felidézni a gyerekek számára azokat az eseményeket, amelyekről a történelemórákon tanulnak.

De mindig ott marad a kérdőjel, sikerül-e megérteniük, átérezniük azt a hangulatot, amit a szövegek és a képek sugallnak? Megdöbbennek-e, amikor kortársaik jelennek meg a kivetítőn fegyverrel a kezükben?

Vagy amikor felcsendül az Omega-dal: „Harmatos bokor ölén, egy fiú, olyan, mint én, egy fiú alszik csendben, golyó van a szívében.” A gyerekek arcát látva megérintette őket az ünnepi megemlékezés, amely egy Kormorán számmal zárult:” Lehajtom fejemet a hősök emlékének, kik fáklyák, lángok, fények, tudták, miért élnek. …Voltak, vannak, s lesznek még, akik sohase félnek. Lehajtom fejemet, a hősök emlékének.”

Jani Erzsébet