Hírforgó, Kajak-kenu, Képgaléria, Média, Sportsarok

Kenuval a Dunán

Már nem emlékszem, mikor született meg az ötlet, hogy végigevezzünk a Duna nagyjából 400 kilométeres magyarországi szakaszán, pedig nem volt régen.


Túl vagyunk néhány vadvízi evezésen, hosszabb-rövidebb kenutúrán a Körösökön, Tisza-tavon, Hernádon, Bodrogon, valamint elég rendszeres indulói vagyunk a Szarvason minden évben megrendezett Kenumaratonnak is, de nekem biztos nem jutott volna eszembe a Dunára kimerészkedni egy kicsi kenuval. A nagy kaland végül úgy jöhetett létre, hogy tulajdonképpen a Dunán a legegyszerűbb a hajózás, tekintve, hogy itt nem kell egyszer sem zsilipelni, nincsenek duzzasztók, erőművek, semmilyen építmény, ami akadályozta volna az utunkat, vagy ki kellett volna kerülnünk. Ez két szempontból is fontos volt: rengeteg holmit vittünk magunkkal, így nagyon sok idő és fáradtság lett volna a kenu átpakolása, másrészt, ha nincs jól kiépítve a terület, ahol a pakolást, cipekedést kell intézni, nehéz lehet a ki- és beszállás vagy a közlekedés a parton.

Különösebben nem edzettünk az útra, a legjobban amúgy is attól tartottunk, hogy a sok üléstől a fenekünk fog nagyon fájni. Tavasszal eveztünk néhányszor a Holt-Körösön pár kilométert, de naivan azt gondoltuk, nagy karmunkát nem kell majd végeznünk, hisz a Duna úgyis folyik, levisz majd minket előbb-utóbb úgyis a célállomásig. A Duna teljes magyarországi szakasza 417 km, ebből nagyjából 400 kilométert eveztünk le, 10 nap alatt, Dunakilititől Mohácsig. Nem tudtuk előre, hogy mennyit fogunk tudni evezni egy nap alatt, de így saccoltuk indulás előtt is. Szinte minden nap 40 kilométert haladtunk előre.

Két kenuval keltünk útra: Apukám (Védő Pál, 65), unokahúgommal (Illés Petra, 11) evezett egy csónakban, a másik hajóban párom (Szpisjak Ádám, 36) és én (Védő Erika, 34) ültünk. Az egyik kenu három-, a másik négyszemélyes volt, így maradt még hely pakolni.

Nem volt egyszerű az indulás, mindenki izgult valami miatt. Apukám azon, hogyan rakjuk fel a két kenut az autóra, Petra amiatt, hogy még sosem kempingezett, nem tudta, milyen lesz, Ádám nemrég épült fel egy sérülésből, reméltük, nem erőlteti meg magát, én pedig azon idegeskedtem, hova fogjuk pakolni azt a rengeteg holmit, amit vinni akartunk és az autóban is alig fért el. Végül szerencsére minden megoldódott, mindenki feleslegesen izgult.

Június 24-én, vasárnap indultunk el Dunakilitiből, először a Régi-Dunán evezve. Itt még sejtelmünk sem volt, mi vár még ránk, ez egy nagyon csendes, nyugodt szakasz, az idő is nagyon kellemes volt. Másnap aztán rögtön a reggeli induláskor megtapasztaltuk, milyen a dunai hajózás. Már kinn voltunk a Duna eredeti, széles medrében, ahol három uszály jött egymás után felfelé és egy nagy utasszállító hajó őket előzte, nagy hullámokat hajtva elénk. Nap végére megszoktuk a nagyobb hajókat is, de harmadik nap még kaptunk egy kis nehezítést: erős oldal- és szembeszéllel kellett leeveznünk a napi szakasz második felét, mielőtt Esztergomba értünk volna. De ha még ez sem lett volna elég, következő nap még egy jó kis esőt is kaptunk a nyakunkba. Egyre jobban éreztük már az izmainkat is.

A budapesti Duna-szakasz még az eddigi próbák után is meg tudott minket lepni. A Lánchíd után nagy örvénylésbe, hullámzásba kerültünk, ami megdobálta a kis kenuinkat. Itt még az eddig nagyon nyugodt Petra is megijedt egy pillanatra. Ennek ellenére persze ez volt a legérdekesebb szakasz. Csak úgy repült az idő. A sok látnivaló a parton, a hidak egymás után, a nagy forgalom, mind kárpótoltak az addigi nehézségekért. De persze azok még nem értek véget. Ezen a napon este jó oldalon kötöttünk ki, pont elkerült minket a zivatar, a túlparton szakadt le az ég, de reggelre már mindenfelé zuhogott, délután pedig egy villámlásokkal tarkított vihart is elkaptunk.

A nagy szél még másnap is kitartott; annyira, hogy Dunaföldvár után a hatalmas hullámok miatt, rövid kényszerpihenőre is meg kellett állnunk. Reggelre az előző két nap esőzéseinek is meglett a hatása, fél métert emelkedett a vízszint, kis híján elvitte a nem kikötött kenunkat. Ez még annyiban nehezítette a dolgunkat, hogy napközben nehezebb volt kikötésre alkalmas partszakaszokat találni, sok homokpad víz alá került. Viszont az időjárás végre újra kegyes volt hozzánk és az utolsó három napon napsütésben, hátszéllel eveztünk.

Evezés közben naponta többször is megálltunk. Főleg az étkezések miatt. A reggeli és a vacsora mellett, sosem maradt el az ebéd és az uzsonna sem. Volt, ahol tudtunk várost nézni is, bár nem szívesen hagytuk magukra a kenukat, máshol pedig strandolni lehetett, hol kavicsos, hol homokos parton.

Éjszakánként főleg vadkempingeztünk, mert ritkán találtunk vízparti szállást, kempinget, pont azon a részen, ahol elértünk az aznapi 40 kilométeres szakasz végét. De egyébként is sajnos elég kevés szálláslehetőség, étkezőhely, bolt található a Duna-part közelében. Esztergomban két kemping is van közel a Duna-parthoz, de csak az egyiknél van lehetőség, hogy kis kocsival húzzuk fel a kenut a kempinghez, a másik kemping nem nyújt ilyen szolgáltatást, pedig egy több méter magasra kell a hajót felcipelni. Kulcson, a teljesen vízparti vendégházhoz, szintén kézben kellett mindent felvinni 5 méter magasra, a meredek sólyán. Foktőn és Baján már szerencsére csak a csomagokat adogattuk fel a magas parton, a kenukat lent lehetett hagyni, volt elég hely nekik.

Rengeteg állatot is láttunk útközben, a megszámlálhatatlanul sokféle madár mellett például még vidrát is. A Duna vize is elég tisztának tűnt, igazán csak a Budapest utáni nagyjából 20 kilométeres szakaszon volt koszos, meg még lejjebb néhány nagyváros után, 1-2 kilométeren keresztül. Persze jobb állapotok is uralkodhatnának, de így sem láttunk szerencsére sok szemetet.

Összességében nagyon jól telt az út és még a viszontagságok ellenére is rendben, épségben értünk Mohácsra. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy próbáljon ki bármilyen evezős túrát, teljesen más szemszögből ismerkedhet a tájjal, mást látni a vízről, mint a szárazföldről. A városok is más arcukat mutatják a víz felől érkezőknek, mint az utakon közlekedőknek. Ezt főleg Esztergomnál, Vácnál, Budapestnél, Dunaföldvárnál és Bajánál tapasztaltuk.

Itt szeretnénk megköszönni a segítséget is: Anyukámnak, hogy türelmesen várt minket és ellátott minket az út elejére falatoznivalóval, Kozák Jánosnak, aki fuvarozott bennünket a Szarvas-Dunakiliti és Mohács-Szarvas távokon és a szarvasi Kajak-kenu klubnak az egyik hajó és a mentőmellények biztosításáért.