Pillantás a hídról: a mindenkori jelennek szól

Mielőtt értékelném az ’50-es évek Amerikájában játszódó, a görög sorstragédiák eszköztárából is merítkező darab mostani bemutatóján látott színészi játékot, érdemes szólnom Miller világáról.

Saját bevallása szerint Arthur Miller egyfolytában a XX. század kisemberének drámáját írta, aki belebonyolódva a közösség által formált értékítéletek, látszatok és a valóság ellentmondásainak szövevényébe, egy felismerési folyamatot él végig, ami szükségképpen saját élete hazugságainak felismeréséhez, a végeredményben az ezekkel való tragikus leszámoláshoz vezet. Első írói korszakának jelentős figurái – így a Pillantás a hídról szereplői is – a személyiség önkeresési válságát példázzák. Hogy a későbbiekben a szigorúan ítélkező moralista Miller már nem annyira ítélkezni és bírálni akarjon, hanem megérteni és megmutatni hőseit. Drámáinak vonzását az is adja, hogy az én valóságos és tudati létformájának szembehelyezése lehetővé teszi számára a különböző időszintek, s ebből adódóan a realista és szürrealista formaeszközök egybejátszását. Miller 1955-ben írta át azonos című drámai költeményét.

A téma teljesen testhezálló volt számára, mivel ő maga is Ausztriából bevándorolt kereskedőcsaládból származott, s pályája kezdetén igen csak szűkös anyagiak közepette élt. Egyetemi tanulmányaira alkalmi munkákkal és újságírással kereste meg a tandíjra valót. Kézenfekvő módon maga a főhős Eddie Carbone is az olyannyira ismert társadalmi rétegből való: idősödő dokkmunkás, aki rajongásig szeret bele nevelt lányába, féltékenységében bűnt követ el: feljelenti a lány szerelmét, aki illegálisan szökött az USA-ba. A fiú társa, Marco megöli Carbonét, halála törvényszerű, hiszen halálos szenvedélyében megszegte a közösség törvényét.

Az eredetileg egyfelvonásossal íródott keretet szétfeszítette a mű egyszerű cselekményei mellett is hömpölygő érzelmi töltete.

A családi görög sorstragédia fonala az erkölcsi kérdések révén társadalmi látószögbe kerül. Eddie Carbone alakját a Jászai Mari-díjas Bartus Gyula elementáris mélységű átéléssel játssza, az első sorból valóságban is sötét alagútnak vélhettük a szemeit, a legkiélezettebb emberi pillanataiban. Megrendítően szép játékot visz mellette végbe Kovács Edit, a feleség, Beatrice szerepében. A nevelt lányáért rajongó, ugyanakkor férfiasságában megbicsakló férj impotenciáját elszenvedő asszony lelki fájdalmát kegyetlenül őszinte hitelességgel tárja fel. Papp Barbara egyetemi hallgató Catherine szerepében ezúttal is azt hozza, ami egy ifjú ígérettől elvárható a színpadon. Meggyőző módon bontja ki a nevelőapja által még kislánynak tartott fiatal nő lelkiségét, vágyait és fellobbanó első nagy szerelmét. Katkó Ferenc Marcója felejthetetlen játéka láttán azt hihetnők, egy Olaszországból importált valódi dokkmunkással – úgy is, mint illegális bevándorlóval – állunk szemben. Czitor Attila briliáns módon játssza társát és rokonát, Rodolphot. Zsigeri erővel lobog játékában az olasz temperamentum. Tege Antal már-már eszköztelennek tűnő játéka az ügyvéd Alfieri szerepében telitalálat. Hitelesebben el se tudnám képzelni a periférián élő emberek ügyeiben eljáró ügyvéd figuráját. Kellő energikus lendülettel kapcsolódnak a játékba kisebb szerepekben a Színitanház hallgatói. Szakács György Jászai- és Kossuth-díjas jelmezei még inkább fokozzák a tökéletes hús-vér összjáték hatását. A rendező Csiszár Imre nem csak a csapatból hozta ki a legjobbat, a darab legklasszikusabb világhagyományaihoz illő, sivár kültelki miliőt varázsolt elénk a szobabelső, illetve dokk-környék sivár díszletezésével.

Ahogy a címben jeleztem, a darab a mindenkori jelenhez szól. A mi jelenünkben Csiszár mélységesen humanista és a legmagasabb művészi fokon értékelvű rendezéséhez csak egyetlen szó illik: KÖSZÖNÖM.