Soóky László: Dögölj meg drágám!

Soóky László az a zseniális színpadi szerző, aki kegyetlenül pofánkba vágja az önmagával már többszörösen meghasonlott felvidéki magyar maradék valós morális állapotát. Hogy klasszikust idézzek: „ne a tükröt szidd, ha a pofád ronda”. Hozzáteszem a múlt csütörtökön direktben – előre megfontolt szándékkal – elvonatkoztattam magamban a kisebbségi lét problémáitól. Inkább a mércét akár a legfelső örkényi szintre emelve, arra voltam kíváncsi, vajon megállná-e a helyét a Dögölj meg drágám! ennek a mára jócskán meg-, el- és félrbolondított Európának bármely egyetemes ihletettségű színpadán? Mondjuk Herszontól, Bukaresten, Újvidéken, Prágán, Bécsen át egészen Párizs-London színházi műhelyeiig. A látottak alapján azt kell mondjam, megállná.

Hogy miért is? Az elmagányosodás, az izolálódás keserű komédiája mindenütt ütős téma. Mindenütt találni panellakást, aminek az erkélyén két idős ember – Mária – Dósa Zsuzsa és Árpád – próbál harminc év után a tévedések, örömök, bűnök, vezeklések felismerésével lelki mentőövet dobni a másiknak a megbocsátás, egymásra találás jócskán keskeny ösvényén. Ám ez az ösvény nem csak keskeny, göröngyös, lelki taposóaknákkal „szépen megtisztelt” terület. Így hiába lenne az újbóli egymásra találás tisztítótüze, a múlt könyörtelen traumái vulkánként törnek fel, s a közös gyermeküket elvesztő két ember számára csak a halál abszurditása, másfelől létvalósága marad. Nem is akármilyen formában. Hiába a kihordásos menzaebéd, hiába az asszony megkapó torta ajándéka a balkon résén át. S hiába előtt a férfi szerelmes önvergődése, néhány világhírű francia dallamfoszlány illetve a valamikori hatalmas Zorán sláger, a „Mária volt…” furcsa, csaknem felcsukló profán zsoltárként való dúdolása… szóval minden hiába, a történet egyszerre vet melodramatikus és tragikomikus szálakat. Pontosabban ilyen sebeket tép fel a férfi sírkövének szövegtartalma kapcsán. Mint kiderül, az Asszony a darabban, Mária hű maradt a Férfihez – Árpádhoz, az ismert színészhez. Így az nyugodtan vésethetné Mária nevét a sírkövére, hiszen a végzet tenyerében már közel a vég. És mégsem. Soóky a közös jövő keresése és építése helyett, közösen fogyasztott mérgezett kávéval kínálja meg szereplőit és a nagyérdeműt. S csak a lassú önpusztítás abszurd, mégis emberléptékű élménye marad számunkra.

Visszatérve a felvetésemre: igen, ez a remekmű megállná a helyét bármely európai színházi műhelyben. A neveket illetően a Mária az természetesen maradhatna. Máriák minden kultúrkörben voltak, vannak, lesznek. Banális szófordulattal élve mindenkinek volt, van, vagy lesz egy Máriája.

Ami az Árpád nevet illeti, nyilván más műhelyekben átváltozna Johnra, Jackre, Georgesre vagy másra. Nem ez a lényeg. Végignézve Dósa Zsuzsa és Nádházy Péter elementárisan lélekdöngölő játékát, folyamatosan az volt az érzésem, hogy Soóky úgy írt ebből a köznapi erkélyjelenetből – ha úgy tetszik, nevezhetem túlkoros Rómeó és Júlia jelenetnek is – európai mértékkel is veretes darabot, hogy azt Rólunk, Neked, Nekem írta, ahogy írhatta bárki másnak is. A jelenetekből akár a temetetlen, a befejezetlen, a ki nem herélt múltat láttatta. Ez a lélekszorongató valódiságában félelmetes tükör azonnal eldöntötte bennem, hogy kénytelen legyek megnézni március hetedikén is. De az az érzésem, megnézem még ötször.