“Táncol a bánat a hegedűn”

Kétségkívül, ebben a Jantyik Zsolt és a PG Csoport által alkotott “zenei keserédesben” minden benne volt, ami a normális és az abnormális közötti skálán velünk, magyarokkal az utóbbi két és fél évtizedben történt. Ezek a történések olykor-olykor a végzet tenyerében vergődő ember létünkre nem egyszer az őrület szintjén hatottak.

Egy biztos: a közönség egy pillanatig sem unatkozhatott a Debreceni Csokonai Színház kedd esti vendégjátékán, mert a szerzők, a rendező és a társulat egésze valósággal beleszédített minket e szokatlan megközelítésű össztársadalmi kórkép zugaiba és rejtelmeibe.

A rendkívül rangos szereposztásban Bakos-Kiss Gábor, Bakota Árpád, Edelényi Vivien, Katkó Ferenc, Kristán Attila, Oláh Zsuzsa, Szanyi Sarolta, Szűcs Nelli, Tóth László, Trill Zsolt keltették életre a kortárs Debrecen, a kortárs Magyaroszág érzéseit, sorskérdéseit, úgy, hogy ebben az ezredfordulós emberkatyvaszban a magyarság léte hol illúzióktól felragyogó, hol illúzióktól meztelenre vetkőztetett világa is belefoglaltatott.

Mindehhez Silló Sándor zseniális filmbejátszásai és Ondrascheh Péter díszlete adtak kegyetlenül őszinte hátteret – mondanánk, ha a darab adta lelki sokkot csak prózában kaptuk volna. Kis magyar rendszerváltásunk nem egyszer elmosolygott, vagy urambocsá’ ellopott évei görbetükréhez a legendás PG Csoport zenéje adott egyszeri és megismételhetetlen élményt.

Szűken vett értelemben, klasszikus egyenes vonalú történetet nemigen találhatunk ebben a darabban. Ehelyett inkább mindannyiunk vagy legalábbis sokunk által meg- és átélt szituációkat, élethelyzeteket láthattunk. Pontosan oly sokszorosan töredezett és nem egyszer vakvágányra siklatott módon, ahogy a magyarországi embertömeg a “rendszerváltás”-szerű folyamatban eddig vagy valami, vagy megy valahová alapon eljutott. Ki-ki a vele történtek szerint a mennybe vagy a pokolba.

Az egyetlenegy felvonásban ránkzúdított zenei és szózivatar végén végül mégis kiderült az ég felettünk s a hol utca-, hol kocsmaarcúvá tett – tetszettek volna forradalmat csinálni – hangulatú kismagyarságunk felett szárnyaltak a hit és a remény dalai.