Bemutatták a Belinszki-Gulyás szerzőpár új musicaljét

Az idei Cervinus Művészeti Fesztivál zárásaként került színre Belinszki Zoltán-Gulyás Levente új musicalje, a Csodaszarvas.

Szerencsére az idő is megjavult a Körös fölött, így a nagyérdemű önfeledten szórakozhatott. A sikerhez minden adva volt. A varázslatos természeti háttérben Lóránt Demeter és csapata által komponált fényfestés eredményeképpen olykor-olykor virágeső, csillagképek s maga a Csodaszarvas is feltűnt a mocsári ciprusok lombsátrán.

Gulyás Levente sokarcú – egyszerre dinamikus, egyszerre lírai, hol világzeneként, hol rockosan dübörgő – zenéjére a Duna Művészegyüttes táncosai és a Tessedik Táncegyüttes szólistái ropták Juhász Zsolt Harangozó-díjas szédítő tempójú koreográfiáit. Mindezt a Holle anyóból megismert Jakub Braniczky díszletei előterében Nagy Szilvia jelmezeibe bújtatva.

A most látott musicalnek kétségkívül fő ereje Gyulás virtuóz zenei kompozícióiban és a zseniális táncszínházi logikával és fegyelemmel megkomponált táncjelenetekben rejlik. S a dalokban, amelyekre ezúttal is az író dramaturg, Belinszki Zoltán írt szépen értelmezhető szövegeket.

A rendező, Varga Viktor jó érzékkel válogatott össze egy csapat kifejezetten jó hangú, a musical műfajban jártas – a dalbetéteket kellő drámaisággal megjelenítő – színművészt. Így a közönség rácsodálkozhatott például Nádházy Péter hangjára Nimród szerepében. Szép dalokat hallhattunk Enéhtől, akit Dósa Zsuzsa Domján Edit-díjas formált meg. Egymásnak feszültek a történet évében Boronyák Gergely – Hunor és Polák Ferenc – Magor dalai. Benkő Géza ezúttal is kedvére mókázhatott és énekelhetett Ajanduk alakjában. Jó volt hallgatni Bese dalait Maróti Attilától. Tatár Bianka mint mindig, gyönyörű éneklésével, kellő líraisággal játszotta-énekelte végig Emese szerepét. Egy volt Ghymes fronténekes és nagy tapasztalatokkal bíró musicalszínész tudásához méltón szárnyalt mindvégig a szépséges Bardon Yvett hangja Ara alakjában.

Mint fentiekben jeleztem, a kiváló zenei kompozíciók, a látványos koreográfiák még önmagukban fogyasztva is kézzelfoghatóan érthetővé tették-teszik a történetet. Amihez mintegy hab a tortán hozzájön Belinszki Zoltán történelmi családi mesejátéka. Amely az eddigi monumentális és nemzeti pátoszt – a téma veretes méltósága ezt Arany János óta minden szerző kezébe adja – nyakon önti jócskán humorral, aktuális nemzetpolitikai fricskákkal s mellétesz vagy inkább az egészet belehelyezi egy idő- és térsíktól is függetlenül értelmezhető családi sztoriba. Őstörténetünket pedig játékos és gyermeki fantáziától díszítve és vezérelve egészében egy historizált családi mesejátékban helyezi el. Miért is ne tenné? Ezzel jócskán megfricskázza egynémely tudós történészi körök lelkivilágát – eredetünk és magyarkénti mibenlétünk vonatkozásában.

Ami pedig az első sajtótájékoztatón említett pátoszt illeti, azért az ott kritizált közelítés se marad el. Hiszen egy virtuális cipőskanállal besuszterolva a fináléban mégiscsak feltűnik valami a szövegben arról, hogy emberek, hoppá, mi itt Magyarország közepén vagyunk. S szintén a ma szövegében egy nemzeti klasszikushoz hasonlóan fel-feltűnik egynémely történelmi, sőt mi több irodalomtörténeti korszak megelőlegezése, különösen szellemes irodalmi emblémák elhelyezésével.

Számomra nagyjából ez jött át a főpróbán. A velem egy sorban ülő három csángó diáklány a darab láttán sírni kezdett. Félreértés ne essék, nem bánatukban, örömükben sírtak. Valamire nagyon ráéreztek.