Harencsár László: Gyöngyös

Gyorsan hozzáteszem: ez a kortárs gyöngyszem a szövegértő óvodásoktól kezdve százéves korig mindenki számára érthető és olvasható. Banális közhellyel élve mondhatnók, maradandó könyvélmény. Valóban az. Szerethető kis könyv a Gyöngyös. Talán azért is, mert szerzőnk ezen munkája felvonultatja mindazt az egyszerű és emberközeli nyelvi és urambocsá’ “mese és valóság” határán lebegő világot, ami tökéletesen jellemzi Harencsár László írásait. Az emberi lét tisztelete párosul az elmaradhatatlan Harencsár humorral.

A kisregény értékei közé tartozik, hogy a főhős Gyöngyös története bárhol játszódhat a világban. Bár kétségkívül egyes képekben hajaz a háború alatti Budapestre – vagy inkább ostrom utánira -, ugyanakkor írónk szerint a történet fő fonalát inkább 1956 utáni történések és helyszínek füzéreként kell értelmeznünk. Nos, az időtlen felnőtt mese indító utcaképe inkább idézi szürreálisan bekocogó parasztszekerével a ’44-45-ös ostrom utáni hangulatot. Bennem mint olvasóban legalábbis. De ez erősen szubjektív állításom, mert megrögzött rajongója vagyok Budapest háborús legendáinak. Ugyanakkor kézzelfoghatóan kitapintható, hogy Gyöngyös és fogadott családja kirándulásainak, nyarainak leírása már jócskán “konszolidációs időket” idéző. Harencsár mesekönyve pedig nyilvánvalóan saját gyerekkori emlékeit és fiatalkori nyaralásainak képsorait is elénk hozza. Maradva a helyszíneknél, érték az is, hogy egyetlen konkrét falu, város neves sem szerepel, a szerelmesek egymásra találásáig illetve addig a pontig még Gyöngyös halottnak hitt apja elő nem kerül. Így jó a névtelen “hazai helyszínekkel” szemben az Amszterdam, Párizs, Trieszt ellenpontozás.

Két olvasat után is változatlan a véleményem: a kisregény szinte tálcán kínálja magát egy jó filmforgatókönyv megírásához. Lásd indító utcaképsor, vagy a zongora filmszerű leúsztatása Gyöngyös emlékeibe – tökéletes nagypolgári lakás képsora! -, de sorolhatnám a nyári majorok leírását egészen az államvizsga utáni telefonos jeleneten át hőseink egymásra találásáig. Egyszóval ragyogó filmes téma, még úgy is, ha főhősünk a filmen egymaga narrálná élettörténetét. De ez már csak az én olvasatom. Lehet játszani tovább a történettel, mert az eredendően mesenovellából kinőtt regényke számtalan ponton nyitva hagyja a történet szálait. De ez nem baj. Inkább aktivizálja olvasóit.

Ha megkérdezné bárki, mi a titka a könyv “jóságának”? A már eszköztelen egyszerűség, az a szóhasználat, ahogy az emberfia bárhol, bármikor elmesél egy történetet. Ezért a kisregény bátran olvasható buszon, vonaton, vagy akár otthon. Megértéséhez nem kell egyéb, csak egy csepp emberség. Olyan megközelítésben, ahogy azt nekünk Harencsár László adja. Ha valaki ezt nem értené, olvassa hozzá Székhelyi József Jászai-díjas színművész felvezetését. S ha kedve tartja, tegye hozzá Horváth Hajnalka illusztrátor gondolatait a hátsó borítóról. Ha ezt megteszi, kénytelen lesz ezt az időtlen-kortalan felnőtt mesét újraolvasni. Ez a jó mesék sorsa.