Jegyzet, Magazin

Utolsó ajándékod…

Apa, még az volt, hogy még megvártál péntek este, míg hazaértem. Míg csendben készültél az örök útra, egy előadást tartottam a Múzeumban. Az első világháborúról.


Id_Szenes_Janos_koszontese_2015_10_23_3Hanyatlásod végóráiban, amikor nem lehetett már tudni, mikor lobban szemedben utolsót az élet illanó fénye, vívódtam: megtarthatom-e a korábban elhalasztott előadást. Hogy miért is? Mert anyagába nem tettem semmi mást, csak amit Tőled kaptam az életben. Történeteid kereshetné bárki egyetemek, könyvtárak polcain, azok csak Nálad és Benned léteztek egyszer s mindenkorra megismételhetetlenül. Fel nem lelhetők másutt. Soha és sehol. Tanárok tanára lehettél volna…

Azt szokták volt mondani, a haza a házban, a családban kezdődik. Nálunk így történt, nemzedékről nemzedékre.
Ha behunyom a szemem, ma is Nagyapám nyomán látom a Szarvasi Lapok szerkesztőségét száz évvel ezelőttről. Polonszky Miska bácsi meséi kapcsán járom a világháborús frontokat, hogy a Te történeteidben mindezek kimeríthetetlen enciklopédiává váljanak. Az irodalom, a történelem és a színház iránti rajongásom mind Te oltottad belém. A milliónyi emlékből fel-felvillannak sorban, most is, ahogy ide-ide koppan a papírra a megfellebbezhetetlen: Bevégeztetett.

Irodalom, jó legyen. Négy-öt éves lehetek, amikor téli estéken ülök az öledben, s egy barnavászon Arany válogatásból olvasol nekem meg a két nővéremnek gyönyörűséges balladákat. Azután sokszor később fiókok mélyéről, nagy szavalós verseid, mint a „… s szólt holló, soha már!” vagy Villon betiltott Faludy fordításai előkerülnek.

Színház? Tűnt idők aranyfüstjébe bújt szombat esték szinte templomi áhítata, több mint fél évszázaddal ezelőttről. Vacsora után szobánkban elalszik a villany, csak a rádió szeme világít, és végighallgatjuk a Csárdáskirálynőt, öt felvonásban. Később azokban az években, amikor már iskolába kerültem sorra előkerültek történeteid a Nyári Színkör életéről, a háborús évadokról, a rengeteg műkedvelő előadásról Vértesékkel, akikkel olykor Te is megfordultál a színpadon. Hála az égnek, felnőtt koromban azután számtalan színházi bemutatót ültünk együtt végig. Emlékszem, egyszer Szegeden a Dóm téren – amikor a nyolcvanas években újra szabad volt játszani a Rákóczit – háromszoros rokonszenvtüntetést csináltunk a Rákózi megtéréséből: „Hazámba vágyom, hol Duna-Tisza partja vár…” – harsogta a tömeg a színészekkel.

Mennyire örültél a régi Víziszínpadnak. Fájdalom, a Vízi Színház csodáit betegséged miatt már csak tévéből láthattad. Jóval előtte az emlékeidre építettem 2000 őszén a színháztörténeti kiállítást. Már nem tudtad élőben nézni a Karády-est ősbemutatóját is, csak Melinda fotóit mutattam. Mert a Karády-dalok szövegét betéve megtanultam Tőled már kiskoromban, rengeteg ötlet jött ebből később a regény kikerekítéséhez.

Történelem. Minduntalan régi csavargásaink jönnek elő Pestről, Sopronból, Gyuláról, Sümegről, s ki tudja, honnan nem. Alig jártam ki az első osztályt, amikor már élőben megtanítottad a Hősök terén a Hét vezért, mire ’68 nyara lett már, a Hadtörténetitől bejártuk a múzeumokat, elmesélted az összes Duna-híd történetét, elvittél a felrobbantott Nemzeti helyére s becsavarogtuk a Közraktár utca környékét, a régi Hangya központnál.

Nyilván az sem volt véletlen, amikor réges-régi nyarakon kedves gyerekkori barátod, Bankó Jani bácsi társaságában pontosan Magyarország közepéig csónakáztunk. Történelemről, irodalomról jócskán esett szó a későbbi években, amikor egy nagyon kedves barátoddal, Benke Imrével Szegedre mentünk vagy éppen a kamillatengert szedtük Horváth-pusztán vagy Újtelepen.

Özön relikvikus hely országszerte, ami Hozzád, emlékedhez kötődik. Már hosszú évek óta, ha Mártélyon járok, egy réges-régi cserkésztáborotok története bukkan elém. Ugyanígy vagyok Nagyváradon is, egy ottani háború sószállító szekérutad kapcsán. De mondhatnám még Szentesről az ifjabb Kisbarnaki Farkas Ferenc sírját, vagy éppen a mi első világháborús temetőnket, ahová óvodás koromtól minden őszön kivittél.

Hevenyészett emléktöredékeim kusza sorát most egy szolnokival zárom. Egy jó tíz évvel ezelőtti Karácsonyon útban hazafelé Szolnokon megvettem Neked a Szolnokország című könyvet. Ami döbbenetes ebben a könyvben: az 1944. június 2.-i szőnyegbombázás krónikája, képsorai szóról szóra úgy jelennek meg a lapjain, ahogy azt számtalanszor elmesélted, ottani kalandjaid kapcsán.

Határtalan jóságod, áldozataid és szereteted, amit gyerekként kaptunk, amit unokáidnak, dédunokáidnak, keresztlányaidnak és testvéreid gyerekeinek adtál, lehetetlenség megfogalmazni.

Áldozatkészségedre csak egyetlenegy példa: ’75 nyarán csak azért, hogy időben eljuthassak a hőn áhított vésztő-mágori régésztáborba, megbízható posta híján képes voltál tíz kilométert gyalogolni Belsőpereg-puszta világháta mögötti, elsüllyedt tanyavilágában.

Fentiek igazolják, miért volt a március 4.-i utolsó ajándékod Apa. Ajándék volt az életed egésze. Kegyetlen dolog, csak így tudom megköszönni.

Jani