„Verik a rézdobot, fújják a trombitát…” – I.

Az Úr 1680. esztendejében járunk Szent Jakab havában. Forró nyári hajnal piroslik a Nyitra menti réteken Újvár alatt. Megszorult a meleg följebb valamicskével a Vág menti erdőben is Vágfarkasd, Séllye környékén. A séllyei végvár nem nagy erősség, magyar módra vert palánkjaival, földbástyáival. Azért darázsfészek a javából. Különösen azóta, hogy a török 1663-ban megülte Újvárt. Kell is ide Felsőmagyarországra a lesvető, portyázó, a töröknek orra alá borsot törő vitéz ember.

Vasas német nem rendeltetett ide, a séllyei falak közé. Magyar huszárok, hajdúk, csapódó szabad legények lakják. Így volt ez már a korábbi kapitányok alatt, így van ez most is Fekete János uram kapitánysága idején.

Első kakasszó óta nagy a sürgés-forgás a kapitányház előtti udvaron. Vagy félszáz jó kiállású lovas hajdút ültet fel a keménykötésű főlegény, Bottyán János kisuram. Suttyó legénykora óta jeles hadfi őkegyelme. Keményszívű apja a közeli jezsuita kolostorba adta a szentéletű barátok közé. Ő biz nem kedvelte a csuhás életet, vitézi sorra adta a fejét.

A legények felfegyverkezve mind egy szálig, széles szablyával, fokossal. Tőr, karabély, pányva is akad bőven a kezük ügyében.

Fekete uram most lép ki a kapitányházból:

– Járjatok szerencsével, János fiam! – szorít kezet emberesen kedves katonájával. – Tardoskedd vonalánál ne vidd előrébb a csapatot, az ördög nem alszik. Ha a beste pogány utánad fut, az ottani tölgyes tökéletes a lesvetéshez.

– Állom a múltkori szavam, kapitány uram! – fogadkozik a főlegény vidáman. – Lóra, legények, segít Isten!

A félszáz hajdú kiüget a séllyei végvár kapuján. Minden a tervek szerint történik, nincs akadály a csapat előtt. Tardoskedd-Nagysurány magasságáig nyargalnak a madárfüttyös reggelben. Elérik a tölgyest. Egy sűrű bokrokkal övezett tisztásnál Bottyán uram lóról parancsolja legényeit.

– Czirjék és Gáspár! – szól két kenyeres pajtásának. – Itt a csalitos szélén megbújtok két csapatban és vártok türelemmel. Ha legkésőbb délidőre nem jönnék meg, megjelentitek üstöllést a dolgot kapitány urunknak!

A két hajdú kipróbált harcos, érti a módit. Lovastul, fegyverestül észrevétlen eltűnnek a legények a fák sűrűjében. Két figyelő ember magas látófáról kémleli az Újvár felé vezető kanyargós utat. A mi Bottyánunk időközben fekete kalapos, bocskoros, tarisznyás parasztlegénnyé vedlett. Bő ujjú ingét széles bőrtüszőbe gyűrte. Jobbjában pásztorbot. Csak éber szemlélő veheti észre, hogy a bot fokosnyél a javából. A fokos feje a tüszőben lapul. Ha a szükség úgy kívánja, a fej szemvillanásnyi idő alatt helyére kerül és kész a fegyver.

Parasztlegény lóháton rögvest szemet szúrna az amúgy is gyanakvó töröknek. Bottyán uram gyalogszerrel igyekszik Újvárra, mert a mai napra a város parancsolója, Hasszán pasa vásárt hirdetett.

Tódul a nép mindenfelől. Maga a vár fiatalnak számít a Nyitra mentén. Jó emlékezetű Várday Pál esztergomi érsek uram kezdte építtetni birtokai védelmére, a szeszélyes folyó mocsarai között. Ez még 1543-ban történt, amikor híre jött a török betöréseknek. Amit Várday uram elkezdett, Oláh Miklós püspök uram befejezte. Ezért az erősség jó ideig az Oláhújvár nevet viselte. Majd jött a fényes emlékezetű Pázmány Péter – esztergomi érsekként Nagyaszombatba települve a pogány miatt -, s őnagysága már valódi végvárrá tette Érsekújvárt. Jónevű olasz várfundálók hatágú csillagerődöt építettek ki új olasz fülesbástyákkal. A bástyák közötti falszakaszok – kortinák – hossza egyenként 151,5 méter. A vár falaiba két kaput vágtak. S hogy még félelmetesebb legyen az erőd, a falakat 38 méter széles vizesárok övezi, a Nyitra vizétől táplálva. A vizesárok külső partját magas sáncrendszer őrzi. A török az 1663-as ostrom óta fenn a főtéren mecsetet csinált a keresztény templomból. Oldalára karcsú, égbeszökő minaretet ragasztott.

Vásár lévén a nép özönlik a városban. Süvegesek, kerékgyártók, vízárusok, mézeskalácsosok, gyalogostótok, fazekasok, kötélverők, vargák, csizmadiák, gombkötők, köszörűsök, papucsosok színes sátrai sorjáznak. Van itt magyar, tót, görög, török árus jócskán. Mutatványos tűznyelő és dúskeblű kártyavető cigánylány is akad. A szomszéd helyekről, Farkasdról és Udvardról parasztgazdák hozzák a tyúkot, tojást, kölest, babfélét.

Zsong, pezseg a vásári forgatag. A magyar leányok, asszonyok húzott ingvállban alkudoznak. A török asszonyai arcukon fátyollal, selyembugyogóban hajolnak a portékák fölé.

Bottyánunk már bejutott a várkapun. A kapuőrség vajmi keveset törődött a bocskoros parasztlegénnyel. Inkább a megrakott szekerek, kordék látványa kelti fel érdeklődésüket. Vámoltatnak rendesen.

János szemére húzza kalapját. Karimája alól figyeli a nagy jövés-menést. Azért alaposan vizslatja a falakat is. Mert Isten a tudója, mikor adódik lehetőség a vár ostromára, megrohanására. S akkor: visszavenni!

Tíz óra lett. Merő hullámzó tenger a vásári nép. Ali, a vén aszaltképű müezzin most kapaszkodik fel a minaretbe. Onnan fogja a törékeny kőerkélyről imájával figyelmeztetni az igazhitűeket. „Allahu Kerim! Allahu akbár! La illah, il Allah! Mohamed rasul Allah!”

A minaret alatt hasal arccal Mekkának a sok muzulmán hívő. Várják a müezzin imáját.

Jánosunk csendben, párducügyességgel lopakszik Ali nyomában. Az ebben a pillanatban lép ki az erkélyre. Ám mi történik? Bottyán Jankó a törököt átnyalábolja és zsákként dobja a torony alatti kövezetre. Ali a földetérés pillanatában szörnyethal. Feje szétfreccsen a tér kövén. Így kerül a paradicsomba.

A tömeg felüvölt, jajgat. Az asszonynép visít döbbenetében: Jetisin! Jetisin! Ej vá meded!

Pereg az őrség harci dobja, rohannak elő a testőrző csauszok:

– Megdöglesz, ebfajzat! Karóba húzunk, hitetlen!

Jánosunk a kapuhoz rohan, de ott erős az őrség. Macskaként szökik a tér egyik erkélyére. Azzal beugrik az ablakon. Lássunk csodát! Vitézünk a hárembe csöppen. Szépséges félmeztelen hurik hűsölnek egy márványmedence szélén. Többen selyemkárpitos kereveten heverésznek. Két leányzó pedig a vízben játszadozik. Van ám visongás, amikor meglátják a jóképű fekete legényt. De se öltözni, se visongni nincs idő, mert két szerecsen óriás herélt háremőr ront csattogó jatagánnal Bottyánra. Jánosunk visító hangjukon jót kacag, ahogy vonítják-vinnyogják: Megnyúzat Hasszán! Meghalsz, gyaur kutya!

– Na szépségeim – int János a huriknak -, meg ti is, szörnypofáim – köszön a herélteknek -, Isten veletek!

Nekiront az egyik szerecsennek, kirántja kezéből a jatagánt, a másik feketét felrúgja, hanyattesik. Kiront a palota udvarára és felpattan egy szép deres török lóra. Azonmód nyargal a várkapunak. Ott levág két kapuőrt. Szerencséjére ismeri a felvonóhíd fortélyát. Felrántja röpke pillanat alatt a várkapu vasrostélyát és már nyargal, vágtat kifelé a várból! A dühödt törökök egész turmával üldözik. Már-már beérik a török ló hátán menekülő hősünket.

– Tarts ki szépségem! – sarkallja a derest.

Iszonyú üldözés közepette porzik az országút a tardoskeddi erdőnél. Akkor megzendül a tölgyes és két oldalról ront a törökre a Gáspár és Czirják vezette lestvető hajdúcsapat.

– Rajta! Rajta! Rá-rá, hajrá a kurafi kontyosára! – ordítják hajdúék.

Az üldöző török csapat elszámította magát. Már késő fordulni. Nincs kegyelem. Hajdúék egy hírmondót hagynak élve. Órákkal a csata után őkelme vánszorog nyüszítve Hasszán pasa szeme elé:

– Maga a Sátán támadt ránk az erdőből… – motyogja. Összecsuklik ura és parancsolója előtt.

A lesvető portya séllyei hősei, élükön Bottyán urammal napszállatra dübörögnek át a séllyei végvár hídján.

– Emberséggel megálltad a fogadást, János fiam! – kiáltja áradó örömmel Fekete János kapitány uram. – Mától te vagy a séllyei portyázók hadnagya.

Este vitéz uramiék verik a rézdobot, fújják a trombitát a várudvaron lobogó hatalmas tábortűz mellett. Ürülnek a boroskupák, Bottyán uram egészségére. Mire feljő a hold, begyes lányok is kerülnek a vitéz urak keze ügyébe. Sikongnak, ünneplik vitézüket.

~ Szenes János ~