“Verik a rézdobot, fújják a trombitát…” – XI.

Ezerhatszázkilencvennégyben I. Lipót nagykorúvá nyilvánítja a tizennyolc esztendőssé lett Rákóczi Ferenc uramat. A Szerémség és Dél-Baranya rácainak egy része a Duna-Tisza közére települ.

Az 1695-ös esztendő elején Veterani generális uram bevonul az egy éve körültáborolt Gyula várába. A török a Tisza-Maros közbe szorul vissza. Esze Tamás uram és Kis Albert uram szegénylegénnyé lett maradék kurucaikkal a nagybányai hegyekbe húzódnak. A következő esztendő őszén Barkaszón folytatják a szervezkedést.

Következik az Úr 1697-es esztendeje. Hegyalján felcsap a kuruc felkelés lángja, ám Rákóczi Ferenc uram Bécsbe fut az őt vezérül kívánó jobbágyhad elől. Ritschan és Vaudemont generálisok zsoldoshadától „Kiált Patak vára, jajgat Tokaj vára.” Szent Mihály havában Savoyay Jenő herceg uram Zentánál szétveri a török hadat, harmincezer pogányt küld a másvilágra.

Az ezt követő esztendőben a magyarországi menekült rácokat katonai egységbe szervezik. Erdélyt pestis tizedeli.

Az Úr 1699-es esztendejének Boldogasszony havában a Szent Liga és a Porta követei aláírják Karlócán a békeokmányt. Elhallgatnak a fegyverek.

Bottyán végre úgy érzi, vége a hadiéletnek. Közelebb jár a hatvanhoz immár, mint az ötvenhez.

– Itt az áldott, várva-várt béke ideje! – mondja asszonyának. Bizton Judit felett is szárnyal az idő. De végre kedvére kényeztetheti szerelmetes férjeurát. Szép az esztergomi tágas ház. Együtt gazdálkodnak, járják a birtokot, a szőlőskerteket, szüreti mulatságot rendeznek. Vastagon költik a pénzt a város újjáépítésére. Bottyán és Juditja egyre-másra teszik az iskolaalapítványokat.

– Ha már az Isten gyerekkel nem áldotta meg frigyünket, támogassuk a diákoskodó tudós ifjakat – kéri az asszony.

– Igazad van, lejárt immáron a vitézek ideje, könyvek kellenek már kardok helyett…

Ám szüretkor Bottyán már látja, nincs béke Magyarhonban. Esténként dunántúli jobbágyok, Vág menti végváriak zörgetnek a kúria ajtaján. Máskor debreceni cívisek jönnek, azután komáromi katonák ugranak be:

– Hadd abrakoljanak itt a lovak, óbester urunk!

Azután mesélnek a szegénylegények az estében. Bottyán szinte tudja, ennyi kegyetlenségről, népnyúzásról sose hallott annyit, nem is látott, mint itt, a szép kúria bolthajtásos szobájában.

– Mi lett a séllyei, lévai vitézekkel? – kérdi vendégeitől. Ám tudja előre a választ: szélnek eresztették őket jóideje. Utak pora, nyomor lett a bérük, jó vérük hullatásáért. No most porontyaik, asszonyaik hullatják könnyüket, az éhségtől…

– Hiába vertük ki a kontyost, saját országunkban koldusbotra jutottunk – panaszolják a legények.

Tudja ezt Bottyán maga is. Jó földekre csak a császár hadibiztosai, szállítói telepedhetnek. Magyar nemes egy se, ha csak nem lett Lipót bizalmi embere.

– Mi lesz velünk így, Istenem? – sóhajtja Bottyán már egymagában, az éjszakában. Forgolódik, hánykolódik ágyában, asszonya mellett.

Telik-múlik az idő. Egyszer híre kél, hogy Rákóczi uram összepaktált Bercsényi urammal Bécs ellenében. Rákóczi uram pedig már magával XIV. Lajos királlyal levelez:

– Itt az alkalom a fegyveres rendcsinálásra! Segítsen Felséged!

Franz Kucklander, Esztergom ezidőbéli kapitánya alattomos, irigye Bottyánnak:

– Bottyán házába idegen járókelők, lázítók járnak, ő maga is összeesküvő! – írja sebtében Bécsbe a Haditanácsnak.

Néhány nap múlva pecsétes elfogatási paranccsal nyargal vissza Esztergomba a császári futár:

– Elfogni az összeesküvőt!

Ám Bottyánt már nem érik Esztergomban. Isten a tudója, miért, jó négy napja nyergeltetett s kilovagolt a tiroli hegyekbe ezredéhez. Harcra jelentkezik ismét Juditja bánatára, a franciák ellen. Az indulás előtti estén egy régi jó embere ostorszíjdarabkával jelölt Bibliát hagyott asztalán. Lám, ahogy nyitja a könyvet, olvassa a példabeszédet:

– Még Te gondolatodban is a királynak gonoszt ne mondj, mert az égi madár is elviszi a szót, és a szárnyas állat is bevádolná a Te beszédedet.

No erre Bottyán már tudja, mi a teendő:

– Dobszóra, ülj lóra!

Mert az álnok Kucklander beárulta. Hiszen kinek van Esztergomban szárnyas madaras címere? Neki, csak neki.

Ha nagyon akarná, fordulhatnak lovával Lengyelhonba is Bercsényi uram után. Nem teszi. Ő a császár ezredese, s a parancs Tirolba szólítja.

Künn a tiroli hegyek között éri végül az elfogatóparancs. Szégyenszemre rá, az ezredesre saját katonái szeme láttára tesznek bilincset. Vagy négy hónapig tartják vasban. Végre elengedik. Badeni Lajos kezeskedik a grabováci győző becsületéért.

Bottyán elhagyhatja Tirolt. Hazatér. Ám hazatérése után pár nappal Kucklander újfent ráküldi vasas németjeit. Asszonya mellől, éjnek idején hurcolják el. Fogság, újra fogság. Judit, a hű Judit nem nyugszik bele. Hű embereit futtatja Bécsbe panaszával.

Kucklander, a gyanakvó várkapitány másodszor is veszít. Bottyánt felmentik, szabadon kell engedni, nincs apelláta. Pedig Kucklander érzi: Bottyán árulója a felséges császárnak. De nem tehet Bécs parancsa ellenében.

– Én a király ezredese vagyok! – üvölti az önérzetében megsértett Bottyán, amikor kiengedik fogságából. – Tudni akarom a feljelentő nevét! A rágalmazó mocskos disznóét!

Ám Bécs Kucklandert nem adja ki egy Bottyán Jánosnak. Még ha fél szemét is adta a királyért.

– Csomagolj, Judit, ott egye meg a fekete fene a hadsereget! – mérgelődik már otthon.

Judit boldog, végre újra boldog.

– Megyünk Köbölkútra! – tapsolja örömében.

Itt a köbölkút jószágán folytatja az asszonyától rég eltanult gazdálkodást. Újra sóval, borral, marhával kereskedik. Ha kell, tiltott ösvényeken hajtatja marháit. Mostanában úgy érzi, vége a katonaidőknek.

Itt, Köbölkúton éri az 1703-as esztendő tavasza.

Fenn a Beregben, erdők közepénben tábortüzek lobognak. Új szelek bontogatják már a vadonatúj kuruc lobogókat. A Kárpátok s a nép mind Vereckénél. Rákóczit várják.