Nyárvégi aprók

Szeptemberi ragyogás

Szeszélyes az indián nyár. Hol fülledten torlaszolja a fellegeket, hogy igazi ragyogást hozzon a nyomában, az ég nevető kékjével és mézillatú diólevelekkel. Máskor komor esőfelhők kergetőznek a szélben. Potyog a körte az öreg fánkról rendesen. A dió versenyt kopog vele hatalmas – madártól hullajtott – diófánkról. A szilva már elkopott a fákról, csak a vörösből maradtak sűrű fürtök az utcán.

Ahogy szedem a körtét, megrezzen a mobilom, muzsikálni kezd. Két perc múlva egy zene vagy dalféle bennem is éledni kezd. Mert a telefonban húsz év távlatából kedves állami gondozott pártfogoltam újságolja – valahonnan a nógrádi hegyekből -, hogy a legnagyobb fia szinkronszínész és felváltva kap szerepeket a Madáchban és a Vígszínházban. Örömhír ez a javából. Egy régi történet elevenedik meg színes képeskönyvként. Ünnepelek.

* * *

Pécskai káposzta

Még javában tombol a nyár a tornyai délutánban. Úgy vagyunk itt a Piroskáék kertjében a Száraz-ér partján, akár egy jobb lagziban. A dúsan terített asztalon csomboros töltött káposzta gőzölög. Aprón, mint a töltike. Azt mondanám, szokatlan ízfürdő ez az ember ínyének, így, paprika nélkül, de fölséges. Mégse mondom, mert Závoda Ferkó évek óta jóféle saját erőssel ajándékozza meg a háziakat. Így hull bőven a paprika, a csomboros káposztára meg a tejfölre.

– Hogy főzöd otthon a káposztát? – kérdem a mellettem ülő Matei Ramónát. Pécskáról érkezett, igazi kreol szépség. A város turisztikai menedzsere.

– Én? Magyarosan, nagy töltelék, sok erőspaprikával – mondja nevetve, s hozzá még le is rajzol a levegőben egy méretes, disznótoros káposztát.

Ahogy meséli, a Mamájától tanulta, ahogy a szilvalekvár főzését is. Utóbbit teljesen a mi alföldi tradícióink szerint keverik nyolc órán át, rézüstben, akácfa felett. Na, erre elmesélem a szatmári módit.

Továbbfűzzük a szót a pécskai cigánysorról, ahol bizony alig találunk már cigányzenészt, s a régi utcakép amolyan bánffyhunyadi hangulatot hordoz évek óta. Szomorúan hallom tőle, hogy az iskolában a gyerekek nem tanulnak Szegedinác Péróról, hírét sem hallották a Marosmenti éneknek, se annak, hogy Péró idején vára volt ott a szerb határőrségnek. Tűnt idők történetei lassan eltünedeznek, kihalnak.

* * *

Az Erkel környékén

Hamar fölértünk Pestre a Cervinus Teátrum autóbuszával. Így az előadásig van jócskán időm bejárni a II. János Pál pápa teret és a környező utcákat.

Bevallom, sokáig ízlelgettem a II. János Pál pápa tér nevet. Hiába, én gyerekkoromtól és fiatalkoromban is errefelé a Köztársaság téren csavarogtam. Még ’89-ben is a június 10.-i „nagy nemzeti összeborulás” napján a Köztársaság téri emlékműhöz jöttek koszorúzni a barikád két oldalán állók.

Sírva. Ki gondolta akkor, hogy a harmadik köztársaság kikiáltásának emlékére 1946-ban kapott név éppen a negyedik köztársaságig tart majd. Amúgy 1902-től Tisza Kálmán halálától 1945-ig a tér az ő nevét viselte.

A hajdani II. József korabeli időkben Bauer Markplatznak – Parasztpiacnak hívták. Lett azután Gabonapiac, Lóvásártér, Gabonavásárhely piac, majd 1873-1902 között Újvásártér.

Amúgy az ominózus emlékmű rég eltűnt innen. Azt mondom, 1956 Mementójaként az idők végeztéig itt kellett volna állnia, mert százak haltak meg itt akkoriban a barikádok mindkét oldalán. A Pártházat évekkel ezelőtt kiürítették. Lepusztult. Az arca így is egyfajta tükröt tart felénk. Akinek van mersze, belenézhet.

Maga az Erkel így felújítva maga a csoda. Még a hajdani Népopera tervezői triója – Komor Marcell, Jakab Dezső, Márkus Géza – is ámulva látná. Egy kicsit persze én mindig a Városi Színházat képzelem bele a nagy primadonna, Lábass Jucival. Meg azt a képet, ahogy Lábass Juci játéka láttán egy gyereklányka, bizonyos Kanczler Katóka sírva fakad. Tragikus halálában olyannyira meggyászolja, hogy sírjához is kimegy. Ő lesz Karády Katalin.

* * *

Fagyi és színház

– Tudok egy jó cukrászdát – mondja Melinda a díjkiosztó próbája közben. – Most én hívlak meg.

Nekilódulunk a Petőfi utcának. Mit mondhatnék? Egy színésznőről így menet közben is a színház jut eszembe. Nyilván, ha rászánnék, mesélhetnék a régi Perczel vagy utána a Csery cukrászda színházi nyarairól, a Kaszinóról, a Bárányról, az Aréna társulatáról. Urambocsá’ még arról is, hogy mit csináltak a szabadkai színészek valamikor Szarvason, vagy Lifka Sándor hogy kezdett mozizni nálunk Ferenc Jóska idején szintén Szabadkáról.

Sietni kell, vissza a próbára. Már ott állunk a kiszemelt cukrászda fagylalthegyei előtt. Ez mediterrán hangulatot hoz elő bennem, akár Szabadkán a Reichle palota udvarán fagyiznánk.

Hiába, a színház még egy cukrászdában is világnak tűnik. Így egész, így valódi.