Őszi aprók

Szeressük vissza Magyarországot

Szeptember ezen az utolsó szombat délelőttön kegyes idővel búcsúzik. Ilyen vakító kék ég alatt az arborétumi fák színes sörénye pengeélesen fürdik a napban. Akár hegyekben lennénk. Özönlő tömeg a Mini Magyarország sétaútjain. Családok, szervezett csoportok, szerelmespárok állnak meg egy-egy percre Munkács váránál, ahonnan a Rákóczi induló harsog a látogatóra. Nem messze a kassai Szent Erzsébet-székesegyház harangja kong-bong a ragyogásban. Zizzennek, villannak is a fotóapparáttal ellátott okostelefonok, tabletek vagy éppen a hagyományos gépek. Ahány vendég, annyi változó szemvillanás és annyi látó lélek. Más szemmel nézi az a makettcsodákat, aki soha vagy alig járt az itt megjelenített zarándokhelyek egyikén-másikán. És más szemmel az, aki eredetiben is rácsodálkozhatott mondjuk Nyitrán a Vazul-toronyra, füstölt szalonnát früstökölt Székelyderzs erődtemploma udvarán, vagy Váradon Ady és Juhász Gyula tűnt színházi estjeit kereste a Sas-palota előtt. Ezen tűnődöm a szeptember végi verőfényben, amikor egy kicsiny gyufásdoboz képe villan elém. Azt a doboz gyufát néhány éve kaptam Várpalotán. Egyik oldalán egy szív, a másikon városnevekkel: Szabadka, Kassa, Arad, a városnevek között: Kosztolányi, Arany, Benedek Elek, Jávor Pál, Bartók nevei ragyognak. A skatulya „szíve” körül a felirat: Szeressük vissza Magyarországot. Közeledik Trianon századik évfordulója. Nemzeti történelmünk zarándokhelyeit, a magyar géniusz alkotta csodákat ideje visszaszeretnünk. Nem a múltnak, a nemzet jövőjének tartozunk ezzel.

* * *

Vihar Somlyón

A romániai hegyi vihar szeptember 16-án vasárnap csapott le Szilágysomlyóra. Szerencsére csak a széle érte a vén Magura lábánál nyújtózó kisvárost. Bajt azért csinált eleget. Legalábbis ezt érzékeljük a vihar utáni szerdán, amikor buszunk a félborongós időben begördül a Báthory Napok nyitónapja lévén a régi Bökény utcai Városi Kultúrházhoz. A vasárnapi orkán jócskán odacsapott a Kraszna-parti fáknak. Rendesen megtépázta koronájukat. Autóbuszunk egy megroggyant házfal mellett is elhajt. A mentésen éppen tűzoltók serénykednek. Szerencsére – ahogy később vendéglátóinktól hallom – emberéletben nem esett kár vasárnap, sőt mi több, komoly sérülés sem történt Somlyón. Viszont a magyar iskola teteje nem úszta meg. Jócskán sérült. A károkat még összesítik ottjártunk idején.

* * *

Mamaliga a Slaviában

Útban Somlyóra – már a nyár folyamán felfedeztük – félúton Élesd és úticélunk között a lassan az ősz buja pompájához boruló hegyek kies pihenőjén szinte leszögezi buszunkat a „Slavia restaurant” látványa. A hangulatában majdnem Kárpátalját idéző gyönyörű ácsolt fa éttermet 2016. október 15-én avatták. A környék Nova Huta elnevezése arra utal, hogy ide is elért annak idején a szénégető tót atyafiak bevándorló hulláma. Hagyományőrzésképpen az étlapon tót ízvilágú étel is szerepel, vegyesen a románéval. Érdekes itt a puliszkát mamaligának ismerik. Szemerédi Bettitől tudom, hogy az ő szülőfalujában, a délvidéki Hódegyházán is ez a neve a kitűnő ételnek. Mamaliga. Nyilván a román határ közelsége miatt. Természetesen, ha Slavia étteremről beszélünk, a személyzet szlovákul is szívesen beszélget a jóféle csapolt sörök mellet ücsörgő vendégekkel. Kivitelezésében és környezete ízléses kialakításával a Slavia valóságos gyöngyszeme a vidéknek.

* * *

Kék vonat

A nagycsaládosok őszi találkozójára szombat reggel egy hatalmas célszerelvény is befut Szarvasra. Hét kék-fehér kocsi, s a szerelvény elején óriás öreg piros dízelmozdony. Mondhatnók alig fér be az állomásra. Az öreg mozdony a valamikori Vida Dezsőék lakta bakterház helyénél gubbaszt, a szerelvény másik vége magánál az állomás épületénél nyújtózik. Egy ilyen valódi vonatot alig hároméves unokámmal se hagyhatunk ki. Csendes az állomás, amikor Ivánkával nekilódulunk a szemlének. A kék vonattal szemközti vágányon kőszállító szerelvény várakozik, üresen. Szombat van, nem rakodnak.

– Szálljunk fel! – kiáltja a gyerek, utazott már vonaton, ismeri a vonatozás élményét.

Szerencsémre a szerelvény zárva, a piros mozdony is, így Ivánka óhaja ellenére a dudálás is elmarad. Azért biztat egy darabig a nagy kocsik mentén ballagva: „Dudáljál már!”.

Dudálás helyett megszámoljuk a kocsikat. A végére a gyerek elfárad.

– Vigyél vele a Csipkerózsikához! – mondja váratlan fordulattal. Azóta, hogy kettesben megnéztük a Vízi Színházban a mesejátékot, két dolog izgatja egyfolytában. Elsődlegesen, hogy mikor nézzük meg újra. Amihez szinte minden alkalommal hozzáteszi: „Telefonáljunk Melindának, mikor jön mesélni?”.

Ehhez a vonatszemléhez képest egy hét múltán a Mini Magyarországban üldözzük a gyerekkel fél napig a kisvonatokat. Nagyon örül, amikor egy kék-fehér gyorsvonatot is felfedez. Szépen meg is számolja a kocsikat. Természetesen szeretne közel nyomulni a vonathoz, mert lenyűgözi a dudálása. Ezért leszögezi, hogy ezen a vonaton fogunk utazni. Mi ketten.

Pár méterrel arrébb a gyerek megnyomja a debreceni Nagytemplom tábláján a „gombot”. Meglepi a református ének és színházra fogékony kisgyerekként gyorsan meg is kérdi:

– Mi kezdődik? Előadás?