Reformációi emlékünnep az Újtemplomban

Ez alkalomból igét hirdetett Dr. Libor Bednár, a poprádi testvérgyülekezet lelkésze és Zahorecz Pál újtemplomi gyülekezeti lelkész. A hirtelen jött esős-szeles idő ellenére nagyszámú ünneplő töltötte meg a templom padsorait. Az ünnepi istentiszteleten közreműködött a Benka Gyula Evangélikus Általános Iskola és a Szlovák Általános Iskola kórusa.

A rendkívüli évfordulós ünnep a templom kertjében is folytatódott egy, a Szarvasi Arborétum igazgatója, dr. Hanyecz Katalin által felajánlott hársfa elültetésével. Ezt megelőzően az igehirdető lelkészek megkoszorúzták a bejárat melletti emléktáblát, amely az újtemplomi lelkészek névsorát örökíti meg. A hársfa elé egy külön emlékkő is került a gyülekezet jóvoltából.

Az emlékfaültetési ceremónián dr. Zima János működött közre tárogatón. A faültetésben a lelkészeken kívül Mótyán Tibor, Szarvas díszpolgára is tüsténkedett.

Végezetül a gyülekezet vezetői, élükön Jani Jánosné felügyelővel, szeretetvendégségre invitálták az emlékünnep résztvevőit.

Szenes János 

* * *

Alábbiakban közzétesszük Dr. Libor Bednár prédikációját.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől a mi Atyánktól és a Urunktól, a Jézus Krisztustól. Ámen

Textus: Róm 1,17b Az igaz ember pedig hitből fog élni.

Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Antony de Mello, az ismert római katolikus pap, aki hosszú éveken át élt Indiában A madár dala c. könyvében a következő történetet jegyezte le: „Valamikor régen élt egy guru, akinek volt macskája. Esténként, amikor a guru (vallási tanító) leült, hogy elvégezze az istentisztelet szolgálatát, megjelent az asramban (imaterem) a macska is és kószálásával elvonta a hívek figyelmét a szertartásról. Ezért a guru megparancsolta, hogy a macskát az áhítat idejére kössék meg. A guru halála után, a szertartás idejére a macskát továbbra is rendszeresen megkötötték, mint korábban. Végül elpusztult a macska is és a hívek hoztak az asramba egy másik macskát, hogy esténként, az istentiszteletek alkalmával megköthessék. Sok-sok évvel később a guru tanítványai már arról írtak tudományos értekezéseket, hogy milyen fontos szerepe van a macskának az istentisztelet megfelelő módon történő celebrálásában.”

E történet mondanivalója lelhető fel a reformációra való emlékezésünkkor is. Szó van a történetben a macskáról, mely zavarta az áhítat folyamatát. Mivel az állat a guruhoz tartozott, nem akarták a szent helyiségből eltávolítani, de hogy a kényelmetlen helyzetet feloldják, a szertartások idejére megkötötték. A guru halála után, amíg a macska élt mindvégig ezt tették vele. Közben, ahogy telt az idő a hívek elfelejtették, miért is van a macska az istentisztelet alatt az imateremben megkötve. Az emberek minden bizonnyal cserélődtek, az öregek elhaltak, az újak nem tudták, hogy valójában mindez hogyan kezdődött. Amint a macska elpusztult, mindig hoztak egy újat s a szertartás alatt megkötötték, de már bizony nem azért, hogy a híveket ne zavarja, hanem azért, mert úgy gondolták, hogy a macska jelenléte szükséges az istentisztelet méltó megtartásához. Évszázadokkal később tudományos magyarázatok jelentek meg a macska jelenlétének jelentőségéről. Nem nehéz elképzelni ezen tradíció kialakulását — mindez olyan természetes. Olykor magunk is tanúi lehetünk annak, hogy feketét mondunk ma arra, amire tegnap még azt mondtuk, piros és fordítva. A történelem bővelkedik az efféle históriákban. Miért hozom fel ezt a példát a reformáció emlékünnepén? Mert a reformáció pont erről szól. Keressük a dolog lényegét, próbáljuk feltárni a forrást, melyre rátelepedtek különböző hordalékok, üres tanok, féligazságok, tévhitek, bölcselkedő spekulációk és népi hiedelmek. A reformáció 500. évfordulóján emlékezünk dr. Luther Mártonra, a középkori ágostai szerzetesre, a töprengő, őszinte és művelt emberre. Luther olyan korban élt, amikor úgyszólván mindenki hitt az Istenben, reménykedett abban, hogy a saját életében is számíthat rá, számot vetett a túlvilági lét realitásával és készült az Istennel való találkozásra. Mindezt nagyon leegyszerűsítve, egy mondattal így fejezhetnénk ki, hogy Luther teljes komolysággal tette fel önmagának a kérdést: hogyan találok rá a kegyelmes Istenre? Tudatában volt annak, hogy olyanként amilyen, nem jelenhet meg az Isten színe előtt, mert biztosan megróná őt. Az isteni ítélet gondolata és az Úr haragjának tudata gyötörte őt. Kereste az utat, miként jöhetne ki ebből a labirintusból. Igyekezett a középkori egyház minden lehetséges eszközével élni, hogy megszabaduljon lelki szorongásaitól: kolostorba vonult, következetesen betartotta a kolostor rendjét, a böjtöt, a gyónást, az imádkozást, bűnbánó gyakorlatokat végzett és alárendelte magát az ő urának, ám nyugalmat nem lelt. Belső kétségbeesés vett rajta erőt, mert ahelyett hogy Istennek is tetsző, igaz embernek érezte volna magát, a saját silányságának, méltatlanságának és a kudarcának érzése töltötte el. Tudta, hogy ilyen igazsággal nem állhat meg az Isten előtt. Az emberek előtt sok mindent elfedhetne, de minek, hiszen az Isten úgyis mindent tud. Keveredett benne az Isten iránti ellenérzés az Isten iránti szeretettel. Mint egyetemi professzor, a zsoltárok elemzésénél felfedezett Luther valami fontosat. Megértette az igazság új jelentését! Addig azt ismerte, miként értelmezte az igazságosságot Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás, Peter Lombardsky, a skolasztika követői. Ekkor viszont felfogta az isteni igazságosság lényegét, mint ahogy arról Pál apostol is ír. Ennek az új értelmezésnek a felfedezése után Luther így szól az „Isten igazságáról”:

„Mint a kincset, úgy őriztem e szavakat, melyek a legkedvesebbekké váltak számomra az összes szó közül. Mindezt olyan nagy szeretettel, mint amilyen nagy ellenérzéssel fogadtam azelőtt az igét: Isten igazsága. Így Pálnak eme szavai valóban a kaput jelentik számomra a Paradicsomba.”

Miről is volt itt szó? A középkori egyház tanítása szerint az ember a maga igazságát (igaz voltát) erényes élettel, az isteni törvények és az egyház rendjének betartásával biztosíthatja. Ha nagyobb tisztességre akar szert tenni, vonuljon kolostorba, hagyjon fel a világi gondokkal és közelebb kerül az Istenhez, az üdvösséghez. Es mi történik, ha az embernek semmit nem sikerül betartani, ha kudarc éri? Semmi gond, hiszen ott vannak a búcsúcédulák! Sokat vétkeztél? Több pénzt áldozol a búcsúcédulákra! Csak enyhe vétkeid vannak? Kevesebb pénzért veszel bűnbocsájtó cédulát! Félsz a haláltól? Nem kell félned! Ha a garas a perselyben koppan, a lélek örömre lobban, ígérgették a cédulákat árusítók. Ilyen volt a közhangulat a lutheri időkben.

Luther azonban kiolvasta a Szentírásból, hogy az embernek nem kell fáradoznia a saját igazságáért, mert az nem is lehetséges. Megkaphatja azt az Istentől mint ajándékot, kegyelemből, ingyen. Az evangélium lényege, hogy az Isten elfogadja az embert olyanként, amilyen és megajándékozza őt a saját igazságával. Ez az ajándék változtat az emberen. Már nem érez félelmet, ha az Istenre gondol, hanem szereti őt s felé irányuló szeretete vallásos életében nyilvánul meg. A jó cselekedetek nem előfeltételei annak, hogy az Isten elfogadjon minket, hanem éppen a következményei annak, hogy gyermekeivé fogadott. A jó cselekedetek Isten iránti hitünk és szeretetünk gyümölcsei. Elegendő tudni azt, hogy az Isten olyannak fogadott el, amilyen vagyok! Nem vár arra, hogy megjavuljak! Ha elfogadom tőle az örökbefogadás hatalmas ajándékát, akkor folyamatosan változni fogok. Mindenki, aki ráébred arra, hogy mit ajándékozott neki az Isten Jézus Krisztusban, alázattal jár az Isten előtt s a kapott szeretetet és megbocsájtást továbbadja másoknak.

Lehet, hogy néhányan közületek ismerik Erzsébet anya történetét. A börtönből érkezett egy kérés a kolostorba, hogy küldjenek egy apácát, aki lelki útravalót, vigasztalást nyújt egy halálra ítélt asszonynak. A kolostor vezetője, Erzsébet anya tehát elindult a börtönbe. Útközben azon gondolkodott, hogy mit mond majd a elitéltnek. Beszélek neki az örök életről, az élő Istenben való reménységről – gondolta. Mikor belépett a cellába így szólt az asszonyhoz: – Beszélnék neked az örök életről és az Istenről, aki szeret téged. Az elítélt asszony így válaszolt: – Ne folytassa ezt a beszédet, én nem hiszek az Istenben! Mit tud maga az életről? Bezárkózott a kolostorba, fallal elszigetelte magát a világtól. Ha van Isten, hát tegyen csodát! Otthon a szomszédasszonynál van a kisgyermekem, miért kell anya nélkül felnőnie?

Erzsébet anya imádkozott magában, hogy válaszolni tudjon. Az Isten a következő gondolatot sugallta neki: cseréljetek ruhát. Erzsébet anya belenézett az elítélt asszony szemébe és ezt mondta neki: Isten él, beszélt velem. Meghallotta a kérésed és csodát tesz veled. Vesd le a ruhád. Az elítélt értetlenül nézett Erzsébet anyára. -Vesd le a ruhád és vedd fel az enyémet – ismételte Erzébet anya. Az én ruhámban nyugodtan kisétálhatsz a börtönből. Vedd magadhoz a gyermeked és menj el olyan helyre, ahol nem ismernek. Ne félj, rajtunk kívül senki nem tudja meg mi történt. Én fel vagyok készülve a halálra. Én halok meg helyetted.

Az elitélt asszony ekkor fogta fel, hogy csoda történt. Felvette az apáca ruháját és elment a börtönből. Hajnalban az őrök kivezették Erzsébet anyát a börtön udvarára és kivégezték. A halálra ítélt asszony megértette, hogy új életet kapott az Istentől. Már nem vonta kétségbe az Isten létét és szeretetét. Az Isten igazságossága mindig ajándék, amit feltétel nélkül kegyelemből kapunk, amint a halálra ítélt asszony is, aki a saját védelmében nem tehetett mást, minthogy elfogadja Erzsébet anya ruháját.

Nos, ha valaki azt mondaná nektek, hogy az üdvözülésetek érdekében ezt vagy azt meg kell tennetek, jusson eszetekbe a macska és a tiszteletreméltó guru, és ne engedjétek, hogy bárki is megkomplikálja a dolgaitokat.

Végül elmondhatjuk, hogy semmivel sem dicsekedhetünk, mert minden amink van, az Isten ajándéka. Nem kell aggódnunk, mert ahol szeretet van, ott nincs helye félelemnek. Örülnünk kell annak, hogy aki a világmindenséget, a földi természetet, az embert és mindent, ami szép körülöttünk, megalkotta, a mi Teremtőnk, Ő tud rólunk, ismer minket, kalauzol a földi életben és elvezet minket az örök élet kapujához. Ámen

Imádkozzunk! Istenünk, köszönjük Neked, hogy minden időkben voltak hűséges tanúid, akik által szólhattál a Te népedhez. Bátorságot és bölcsességet adtál nekik ahhoz, hogy a legnehezebb küzdelmek során se kételkedjenek az evangélium igazságában és tisztaságában, hogy erősek legyenek a hitben, türelmesek a szenvedésben és döntéseikben, hogy képesek legyenek életüket is adni a Te igazságodért. Köszönjük, hogy egyházunknak is adtál híveket, akiket az ajándék nem csábított el és a veszély nem tört meg. Add, hogy a mai reformációi, jubileumi emlékünnep is bátorítson és erősítsen bennünket abban, hogy Téged és felebarátainkat szolgáljuk az igazságban és szeretetben, hogy ne a saját dicsőségünket keressük, hanem a saját életünk által is Téged ünnepeljünk. Ámen

Szlovák nyelvből fordította: Mótyán Tibor