“Verik a rézdobot, fújják a trombitát…” – V.

Az ősi magyar város Rév-Komárom néven évszázadok óta fontos kikötőhelye a Csallóköz vidékének. A nép régente szívesebben nevezte „Mátyás aranykertjének”, mivel Hunyadi Mátyás és Beatrix királyné gyakran időzött falai között. Évszázadok óta Magyarhon egyik legnagyobb és legfontosabb erőssége.

Történetünk idején elővára Bécsnek és Pozsonynak. Félelmetes védőserege több mint ötezer katonát számlál. Kazamaták, bástyák, sáncok áthatolhatatlan rendszere a vár. 1541 óta, ahogy a szépséges Izabella királynőt a pogány álnok módon Budáról kitessékelte, a török elleni védelem fontos kulcsa Komárom. Vagy jó száz esztendeje talján várfundáló mesterek átépítették, úgy negyedszázada pedig új részeket csatoltak hozzá.

Mostanra védelmi rendszerébe magát a várost is bekapcsolták zegzugos utcáival. Az óvár négyszöget formál, kaszárnyákkal, istállókkal, raktárakkal a szívében. Kívülről sáncok és kőfalak könyökölnek a Dunára, több udvart is kerítve. Az új falak erőt sugallnak.

Ide lovagol be Bottyán a szép tavaszi időben. Mint tudjuk, lovait, szép mívű fegyvereit, zászlótartói rangját kénytelen volt Léván odahagyni.

Márton seregdeák fejét csóválja, amint lajstromba veszi a kopott, farkasbőr hátibőrös, kemény kötésű katonát:

– Beírlak „vitézem” amolyan egylóháti katonaként – vigyorog, mert nem lát mást, csak egy közönséges szegénylegényt, akinek futó lován kívül jó ha éles kardja, fokosa, esetleg parasztpisztolya akad.

Nem sejti a jó Márton, hogy a most belajstromozott hadfinak beretvaéles az esze, s a főkapitány Eyter uram őnagysága tán még a falak közelébe se eresztené, ha tudná, ki a katonája.

– A rosseb egye meg – dörmögi bajusza alatt Bottyán -, kezdhetem a táncot elölről. Ha szerencsém lesz, megúszom a véres portyákat, ha nem, fűbe harapok. Rosszabb esetben rabszíjra vet a pogány. Fene szép kilátások, Juditom meg sírhat utánam.

Az asszony gondolatára hiányzik a forró karok ölelése.

Még aznap bejárja a várat. Császári vasas németek, vallon zsoldosok őrzik a belső vár állásait. A tüzérek is jobbára németek. Nyüzsög, röhög a zsoldoshad a szalmacégéres kocsmák előtt. Benn az ivókban pörög a kocka, pörög a tábori szajhák szoknyája is.

Tele idegen katonával a raktárak, az illatfelhőben úszó lacikonyhák, kenyérsütő kemencék környéke is. Bármerre néz az emberfia, kényesen grasszáló zsoldostiszteket lát, szalagos kalpagban.

Amint a külső várba ér, változik a kép: a huszárszállásokon többnyire rongyos magyar hajdúkat talál.

Akad azért zászlóaljnyi fekete hosszú hajú rác is. Kegyetlen haramiák ők, a Délvidékről húzódtak ide.

– A disznó várkapitányt kellene kardélre hányni! – rázza öklét egy martalóc a sokból.

Lenn a Dunánál se jobb a hangulat, ott naszádos hajdúk küldik anyjuk keservébe a tiszteket.

Bottyán napok múltán se hall egyebet: panaszt panasz hátán.

– Éhen kell döglenünk, mert a német latrok Bécsben csillagos égig emelték kehes császáruk szavára a só árát – szitkozódnak a sószállító bárkák hajóslegényei, vázsonyi legények. – Minden kereskedési jogot kiütöttek a kezünkból.

Bottyán vagy két hétig járja a Duna-partot, töri a fejét. Közben hol a naszádos hajdúk tábortüzénél, hogy a halászkunyhóknál tűnik fel. Kérdez, faggat mindenkit, szorgalmasan.

– Atyámfiai, van még gázló, feljebb Komáromtól a Dunán?

Néha napokra eltűnik. Ilyenkor messze fellovagol a parton napszállatnak. Csatakosan-sárosan napok múltán kerül elő. Szolgál tovább rendületlenül.

Történik, hogy Kisasszony hava utóján a vár fegyverműhelye előtt rác s magyar vitézek guggolnak vegyesen. Egyikük valamiféle jeleket karcolt késével a földbe. De mit? A jelek egy falu nevét teszik: Nyárasd. Int a martalóc:

– Oda menjetek!

Összevillan a magyar hajdúk szeme a köztük várakozó Bottyánéval:

– Add tovább! Add tovább!

Napok múltán ez a szó: Nyárasd lesz az Istene marhahajtó legénynek, halásznak, szekeresnek, sóárusnak és végbeli rácnak-magyarnak.

Mire rozsdaruhát öltenek a fák, s a deres hajnalokban levetkőzik: a komáromi magyar huszárok egyre-másra veszik a posztót, csizmát, karabélyt. Pedig a császár zsoldja sehol mostanában. Lassan elmúlik a tél is. Mire kitavaszodik, a komáromi várba „lóháti szegénylegényként” érkezett Bottyánnak valóságos kis ménese füvel a komáromi réteken.

Eyter uram jövedelme elolvadt a hóval. Vámost, sótisztet, városhadnagyot hívat.

– Kideríteni, mi történt! – parancsolja.

Vállvonogatva, hümmögve indulnak nyomozni. Mint varázsütésre, árus, kupec, tőzsér eltűnt Komáromból.

– Hiába, kisepert mindenkit a szegénység – véli Márton deák. Nem mond újat.

Jó tíz napra Eyter egyik vallon hadnagya Nyárasd falubéli gazdák levelét lobogtatja:

„Vitéz Főkapitány Urunk! Kényszerítettünk lelkiismeretünk által Uraságodhoz folyamodni panaszunk miatt. Komárom városában lakozó Bottyán János – ki magát Őfelsége zsoldjában álló huszárnak mondja -, oly helyen csináltatott átjárót a Duna gázlójában, hogy még a kengyelt se éri a víz… azóta a komáromi sókereskedők ott a gázlónál rakják ki a sót a bárkáékból. Nyugtunk nincs nékünk immár: tőzsér, kupec, fazekas, katonaféle mind ott kereskedik egyfolytában. S ha mi passzusunkat kérjük Uraságod hű embereiként, azonmód fegyvert fognak ránk…”

– Ez az alávaló Bottyán – üvölti Eyter -, meglopott engem, meglopta magát a császárt!

Futár nyargal a Haditanácshoz még aznap.

– Ha már hálóban a zsákmány, legyen minél kövérebb! – véli a főkapitány. Kiderül közben a füvellő réteken, tihanyi, veszprémi, vázsonyi magyarok lovai is híznak a Bottyánéi mellett jócskán. A „lopott só” árából. Vizsgálat indul. Jönnek, sorjáznak elő a nevek szép sorjában: a Bottyán „nyárasdi sóboltjában” kereskedik Zana György veszprémi katona, Török István meg Somay Máté Tihanyból, Rác Radovica, Roboz Mihály, s ki tudja még kik lopják a sót a Dunánál.

Babocsay kapitány uram neve is listára kerül Veszprémből.

– Elfogatom a bitangokat! – dörzsöli kezét Eyter. – A haszon megint miénk lesz!

Ám elkésett Őurasága. Híre jön: a török újra haddal jön Magyarországra.