Törökvész – V.

– Hallod-e, hadnagy uram! Indulnunk kéne a bestye törökre. Neki a rónáknak, lerobogni a Tisza mentén Szegedig vagy azon túl is, a szabadkai kastélig. Isten segedelmével majdcsak fognánk néhány kontyost. Mozogni, mozdulni egy kicsinység! – mondja Kun Péter főlegény esti őrségváltáskor Balázsdeáknak.

Nagyot sóhajt mellé, szinte harap egye a tavaszest fűszeres levegőjéből. Elréved tekintete a Gergely-bástya fokáról. Képzelete messze száguld, lenn a pusztán. Megugrasztott törökök, ledöntött hadisátrak, pogány kezéből mentett lánykák járnak eszében. Mellé még jól abrakolt lovak, fényes fegyverek is.

– Igazat szólsz. Holnap megkérdem főkapitány urunkat, mit szólna egy portyához?

– Nem bánom, hadnagy uram – helyesel a kapitányházban délelőtt Ungnád Kristóf. – Anna asszony a minap amúgy is török varróleányokat kívánt. Tegyünk kedvére. Mehetnek, de csak módjával. Viheti Kun Pétert, a jól verekedő főlegényt, s mellé bő tucat huszárt.

Balázsdeák hadnagy uram Kun Péterrel együtt szerfölött örvendeznek.

– Enged a főkapitány!

Nagy a lótás-futás, készülődés. Minden valamirevaló várbéli huszár most Balázsdeák körül kuncsorog:

– Mehessünk mi is, mi is!

Szinte könyörögnek. A jó lovas hadnagy végül Kun Péter és jómaga mellé még tizennégy embert válogat össze.

Piroslik még a hajnal, ők már talpig fegyverben, lovuk mellett sorakoznak a nagy szála előtt. A virrasztók utolsó éji váltása megvolt, már a reggeli őrség gyürkőzik a külső vár kapuszárnyainál:

– Jézus! Jézus! Jézus! – azzal kitárják.

Hirtelen támadt friss szélben dübörög át a leeresztett felvonóhídon a kicsiny csapat. Maklárnak tartanak. Onnan majd tovább Hatvan és Berény vonalán. Le a kecskeméti pusztáknak, onnan tovább Szegednek. A török várakat, palánkokat messzi kerülik. Ahol lehet. Ahol nem, ott nappal nem mutatkoznak. Majd éjszaka. Útközben imitt-amott pásztorokkal találkoznak, kereskedővel, főleg törökkel nemigen. Eltelik két nap, fogható török sehol. Borbásnál fordulnak Szeged iránt. Igaz, Kecskemét alatt láttak egy csapat szpáhit. Azokról messziről látszott: sokan vannak és erősek. Nem merték megütni őket.

– Úgy látszik, tényleg Szegedig kell mennünk vagy tovább is, ha „varrólánykát” akarunk fogni – vélekszik Kun Péter az indulásuk utáni harmadnap délelőttjén.

– Sebaj, cimbora – vágja rá Balázsdeák. – Szép török bujákért Sztambulba is elmegyünk.

– Rosseb, aki megeszi, ha odáig kell lovagolni!

– Figyeljetek, legények! – szól jó óra múltán a hadnagy. A túlpartról az ott már Csongrád palánkja. Ott lejjebb a révnél átkelünk, ha őrizteti a török, az őrséget levágjuk és hajrá Szegedre!

Óvatosan közelítenek a révhez. Szerencséjük van, őrség sehol. Nyugodtan ügethetnek tovább.

Szeged városának „fekete farsangja” az Úr 1543. esztendejének Böjtelő havában történt, méghozzá farsang napján. Mehmed budai pasa még az óesztendő végén bosszút esküdött a jámbor szegediek ellen, amiért a városi tanács esküje ellenére be merte fogadni a Ferdinánd-párti csapatokat. Böjtelő első napján a pasa kiadta parancsát:

– Vonuljatok Szeged ellen!

Addigra Ferdinánd katonái már eltűntek a városból. A pogány büntetlenül rontott a lakosságra. Ellenállásról szó sem lehetett. Mehmed később a lakosság javát Törökországba hurcoltatta és eladatta a rabszolgapiacon.

Nemsokára a török védművekkel jócskán megrakott várat épített a Tisza mentén. Egyenesen a kincstár költségén. Kikötő és hatalmas fegyverraktár is épült.

Történetünk idején a szegedi vár őrsége ötödfélszáznyi, élén a híres Mahmud béggel. Maradék magyarok már csak a váron és a palánkon kívül élnek. A Szombathely utcában lakik valami négy család. Alszeged és Felszeged magyar népe alig több hétszáznál. Szegényeknek nem elég a török. Még az egri vár is adóztatja őket. Vég-Gyula eleste óta egyedüli magyar erősségként.

Az egri legényeknek végre szerencséje van ezen a napon. Szegedről egy török asszony tart Csongrádra. Féltucat várbeli török lovas kíséretében. A kíséret Mahmud parancsára nem neki szól egészen, hanem két gyönyörűséges lányának. Fatime tizennyolc, Ilidzse tizenhat esztendős. Bámulatos alakú, hamvasfekete szépségek.

Kun Péter uram fürkésző legénye, Kiskovács Marci rohanvást jelenti a Tisza menti füzesben pihenő Balázsdeák uramnak:

– Valami pár török három asszonyszemélyfélét kísér Szeged felől. Talán Csongrádra tartanak vagy ki tudja.

– Ügyes vagy, Márton! Lóra, legények! Amikor jelt adok, a csapat felével szemből rontunk rájuk! A másik fele Kun Péter urammal vár még néhány minutumig, csak midőn észlelitek, hogy ropogtatjuk a pogányt, akkor támadtok a hátukba onnan a magányos vén fűzfa felől.

A törökök mit sem sejtve közelednek. Az öregasszony és szépséges lányai török módi szerint kendőbe-fátyolba burkoltan apró török lovakon. Vonulnak szép csendesen Csongrádra.

A füzesből sortűz dörög a törökre. Négy katona lezuhan lováról. Megzendül a füzes:

– Hozzá, csak hozzá! Korpázd a bestyét! Jézus! Jézus! – kiáltások röpködnek.

– Jetisin! Jetisin! – sikongnak a nők. Kísérőiknek alig van érkezése csatárláncba fejlődni. Néhány „Illeri!” és „Allah akbar!” kiáltás azért felőlük is elröppen.

Mire felfejlődnének a féltucat egrivel szemben, a halál hátulról is aratni kezd soraikban.

– Nem ejtünk foglyot! – üvölti a harc hevében Kun Péter főlegény. – Csak a három civil maradhat élve!

Így délidőre minden török harcos vérében holtan fekszik a rögtönzött csatatéren. A török öregasszony leányaival próbált volna megfutni, mindhiába. Az egri legények bizony egymással versengve kapják el a két lányt és anyjukat.

– No, rózsám, ki vagy? – rántja le anyjuk arcáról a kendőt Kun Péter. – Jaj nekem, hiszen öregecske vagy már, szépségem! – kiáltja.

Vitéztársai nevetik:

– No, Péter, ez lesz a házad első virágszála!

Bezzeg elámul a fáradt egri csapat, amikor a sikoltozó két lány arcát meglátják.

– Teremtőm, de szépségesen szépek vagytok, madárkáim! – kurjantja Kiskovács Marci. A lánykák félholtak a rémülettől.

– Ne merj hozzájuk nyúlni és senki közületek! – dörren a legényekre Balázsdeák uram. – Nem tűröm a foglyokon való erőszakot! Különben is, a lányok főkapitányné úrasszonyunk belső varróleánykái lesznek. Ehhez tartsátok magatokat!

– Nézd már a hős lovagját! – dörmögi bosszúsan az egyik huszár. – Mit védi ezeket a török bujákat? Ahelyett, hogy elszórakoznánk velük.

Estére eláll a három nő sírása. Mint kiderül, mindhárman értenek valamennyire magyarul. Leginkább az anya beszéli elfogadhatóan:

– Talpig becsületes vitéz ember vagy, nagyuram! – mondja hálálkodva Balázsdeák uramnak. – Allah növessze hosszúra életedet, amiért megmentetted lányaim becsületét. Kérlek, vigyázz rájuk! – sírja el magát a kora esti letáborozáskor.

Valahol a Körös-torok felett járnak ismeretlen üszkös faluhely mentén. Két-három dülöngélő házrom is akad. A két lány hallgat. Szótlan figyelik anyjukat meg a felcsapó tábortűz fényénél még félelmetesebbnek tűnő gyaur harcosokat. Fatime ha félelemmel vegyesen, de csodálattal nézi Balázsdeákot. Szép ember ez a magyar! – gondolja egy pillanatra. Azután álomba sírja magát. Húga, Ilidzse szintén elalszik. Az egriek tűz mellett virrasztanak.