Maréknyi bosszúságaim…

– Hova rohansz, utak banditája, oktondi fráter? – sóhajtok magamban. – Talán bizony sürgős pisilhetnéked van? Netán kangörcs rángat, kurafi?
Az efféle renitenskedő, tűzön-vízen, sárban-porban keresztül-kasul gázoló alakok miatt szaporodnak gomba módra az útszéli sírkeresztek…
Az esőtől latyakos, keskeny dűlőúton udvariasan kitérek a szemben érkező verdásnak, hogy a mocskos kátyút elkerülhesse. Figyelmességemet a nyugaton megszokott közlekedési morál evidenciájának tartom, nem várok érte dicséretet vagy vállveregetést. Annyit azonban igen, hogy a járgánykormányos felemelje kezét, csak annyira, ahogy az ember egy szemtelen legyet elhesseget az orra elől. Egy frászt, kedves honfitársaim. Emberemnek esze ágában sem volt kezét emelgetni vagy fejét biccenteni. Gyanítom, hogy valami hasonló fordult meg szűkre méretezett agyában: „Útonálló köcsög, takarodj az útból, ha engem látsz! Egyáltalán mi keresni valód van az életben, szarházi? Csak büdösíted itt a levegőt…”
Már majdnem felmerült bennem a gondolat, hogy ki kellene szállnom, és derékban felé hajolva bocsánatot kérnem, hogy létezem-e földön…

* * *

„Ha egy rutinos műsorvezetőnő képtelen erőt venni magán, hogy vigyorgás nélkül konferálja fel a megvadult szamarak által okozott emberi tragédiát, az húzódjon egy mindenki által gyalog látogatott helyre és ott röhögje ki magát, ne a nyilvánosság előtt a tv-ben” – mondta a kegyeletsértésen felháborodott galamblelkű barátom, Árkád Árpád. Bizonyos tekintetben egyetértek vele.
Nemrég egy másik TV élő adásában megejtett kocsmai hangú káromkodásért pikk-pakk kirúgtak egy erősebb nemhez tartozó műsorvezetőt. Az előbb említett szépasszony megúszta egy enyhe dádával…
A giliszta alázatosságával kérdezem: miféle kettős mérce ez, felebarátaim?…