Kara Tünde nagy példával szolgál emberségből

Vállalni a betegséggel, kezelésekkel járó szenvedéseket, vagy feladni, búcsúzni? Van-e dolgunk még ebben a világban, vagy itt hagyhatjuk szeretteinkre keresztként a hiányunkat? Komoly színház, irodalom ilyen témákkal foglalkozik, ez a dolga. De itt többről van szó: Kara Tünde saját sorsát viszi színpadra, a legnehezebb szerepet, önmagát játssza. Nagy példával szolgál emberségből. – Niedzielsky Katalin kritikája. 

Már február 4-én, a rák elleni küzdelem világnapján tartott olvasópróbán lehetett tudni, hogy a Békéscsabai Jókai Színházban valami nagyon eredeti, különleges alkotás készül, amelyet áthat az együttérzés és a szeretet. Az is hamar világossá vált, hogy Pethő Sándor és Zelei Miklós Karkithemia című monodrámájának színpadra állításához minden szereplőtől rendkívüli lelkierőre lesz szükség. A Zsákomban a rákom 13 rekeszben alcím jelzi: rettentő súlyos téma, „A nő” félelmetes betegséggel folytatott küzdelme kerül színre. Kara Tünde Jászai-díjas színművésznő először bizarrnak tartotta az ötletet, majd beleegyezését adta, hogy a két szerző megírja a monodrámát. Tege Antal színművész, akivel együtt kezdte a színiiskolát és a pályát, nehéz szívvel vállalta a feladatot, de számára sem volt kérdés, hogy ha kolléganője kiáll sorsával a nyilvánosság elé, akkor rendezőként is a maximumot kell nyújtania. A görög karban nagyon szép éneklésével Galambos Hajnalka, Szente Éva és Csomós Lajos erősítette (szó szerint) a főszereplőt és az előadás színvonalát.

Amikor az ember ír, olvas, közben elgondolkodik és átérzi, újra éli mindazt, amiről a történet mesél. Amikor a színész tanulja és gyakorolja a szöveget, próbál, játszik, különösen megviseli a szerep, főleg ha ilyen közelről érinti. Elképzelni sem akarom, mi mindenen ment át ez a nagyszerű csapat az elmúlt hetekben, és mit élnek majd át újra, valahányszor az előadás színre kerül. Mégis szólni kellett, kell, mert a színháznak, a magára valamit is adó színháznak éppen ez a dolga, hogy az emberrel foglalkozzon, azzal az emberrel, aki bajban van, akit válaszút elé állít az élet, és akinek döntenie kell.

Jelzésértékű volt az is, hogy a színészek jelmezben kinn a stúdiószínház lépcsőjénél várták április 13-án, a monodráma ősbemutatóján a közönséget. Gondolom, természetes gesztusnak szánták, hogy nem bújtak el, ahogyan a bajok, a betegségek elől sem lehet, azokról is nyíltan beszélni kell. Aztán a vidám, zenés bevonulással a nézőtéren át a színpadra mintha azt üzenték volna, hogy az élet mégiscsak szép, akkor is, ha időnként szenvedni, harcolni kell érte.

Tege Antal rendezése mellbevágó ismeretterjesztés és kemény figyelmeztetés; erénye, hogy nem billen át naturalista szintekre! Őszinte kitárulkozás mélyen emberi, olykor költői, máskor szellemes átiratban, és valahányszor elszorul a szív meg a torok, megszólal a zene, és átsegítenek, átlendítenek a mélypontokon a gyönyörű dalszövegek. Ha addig valahogyan sikerült is visszafojtani a könnyeket, a Kérlek, ne menj el! dalnál már kevesen bírják bőgés nélkül. Megtudjuk, hogy hazánkban a rák népbetegség, amiben 2013-ben 35 ezren haltak meg, ez a szám egy kisebb város lakosságának felel meg. Kivetítős prezentáción látjuk, hogy a mirigyrák a fiatal, 20-30 év közötti nők betegsége, „cseresznyemagnyi cucc a szájban a lágy és a kemény szájpad határán”. Kara Tündénél 2001-ben diagnosztizálták, 27 éves volt, akkor kellett először feltennie magának a kérdést: feladja, elbúcsúzik a családjától, barátjától, vagy vállalja a kezeléseket, az életet, a túlélést? De mennyi szenvedést lehet, érdemes vállalni, és egyáltalán hány évet nyer vele?

Karkithemia, a rák ősi görög istennője kéri fel táncra A nőt, pont egy színésznőt, aki nem utasítja el, nem tiltakozik, csak éppen kellő alázattal időt kér partnerétől. Nagyon emelkedett, lírai, költői ábrázolás ez a borzalmas kórról. Az meg jópofa interaktív jelenet, amikor a közönség kapja a kioktatást: Ne tegye fel a kezét, aki maga is rákbeteg, volt már kezelésen, akinek a családjában, baráti körében van, volt rákos! Népbetegséghez népdal illik – halljuk is a nótát, aztán az onkopláza kifejezés zökkent vissza gondolataimból a színpadra.

Egy művelt, érzékeny ember bizony felteszi azokat a kérdéseket, hogy miért, és miért éppen ő. Miért ez a betegség, ami a színészt tönkreteszi? „Valakinek, valaki másnak a lelkéből, a tudatából, egy szerepnek a lelkéből átjön a rontás, a rossz? És lehet, hogy én ezeket formáltam gombócokká. És ezek jöttek ki rajtam…” Kutatás a válaszok, a kapaszkodók után, kérdések, önvád. Vagy csak egyszerűen a soha ki nem mondott dolgok, ki nem beszélt, inkább lenyelt sérelmek gyűltek össze? Netán családi örökség? Az orvosok sem tudják a választ.

Hátborzongató, amikor a főszereplő beviszi magával a nézőket Budán a Kék golyó utcába, az alagsorba, ahová a rákbetegek sugárkezelésre járnak. Ahol jellemző az újak zavara, félelme, a régiek udvarias hallgatása. Aztán a színésznő bölcs okfejtésével szembesülünk, amikor a menni vagy maradni döntés érveit mérlegeli. Nem azért akar még életben maradni, hogy bizonyos szerepeket eljátsszon, pár helyre eljusson, pedig az is normális igény lenne egy fiataltól. Ehelyett szeretteire gondol, a szüleire, nagymamájára és a párjára. Azokra, akik igyekeznek tartani magukat, hogy erősítsék, hogy kibírja a kezeléseket, őket nem akarja cserben hagyni, nekik nem akar még több fájdalmat okozni. A betegségéről mindig őszintén, tárgyilagosan beszélt, előfordult, hogy még káromkodott is a kórházi ágyon. Aztán sajnálta, szégyellte, hiszen nem azokra volt mérges, dühös, akik hallották, hanem a kórra, a tehetetlenségre, a kiszolgáltatottságra, a bizonytalanságra, hogy meddig tart, meddig tartható ez az állapot, s egyáltalán az élete.

Újra kórház, műtét, a korábbi beavatkozások okozta mellékhatások korrekciója, hogy ki tudja nyitni a száját, beszélni tudjon. A színésznő. Enni, inni sem tudott, de ezek nem tűntek annyira fájdalmasnak, végzetesnek számára, mint a beszédképesség elvesztése. A mesterséges táplálás gyötrelmeit humorral próbálja ellensúlyozni az író és a színész, a beteget az orrába csíptetett szondával kis elefánthoz hasonlítja. A kemo- és sugárkezelések miatt nem érzett ízeket, csengett a füle, az arca pattanásos lett, körmei begyulladtak. Egy fiatal nőnek. Egy színésznőnek.

Volt olyan stádium, amikor figyelmeztették, nem dolgozhat tovább színészként, hiszen nem lesz képes a „t” és a „d” hangot kiejteni, csak „k”-t tud majd helyettük mondani. Bevallja, az utolsó sugárkezelésnél már azt hitte, nem bírja tovább, nem akarja. A hálós maszkot, amit a betegek babonából elégetnek, megőrizte, eldugta, most abban játszik…

Az előadás vége felé Kara Tünde elmeséli, milyen érzés volt, amikor több hónapos távollét után visszament abba a lakásba, amitől korábban elbúcsúzott, hogy talán többé nem látja. A lakásajtó kinyílását úgy fogta fel, mint még egy lehetőséget. „Én ma úgy vagyok egészséges, hogy beteg vagyok. Ez az én természetes állapotom.” Mára elfogadta, hogy a rák élete része, hozzátartozik mindennapjaihoz. Karkithemiát pedig, akit az elején gyűlölt, kapcsolatuk végére elfogadta, sőt megtanulta tisztelni. Az orvosok sosem mondják a betegnek, hogy meggyógyult, csak azt, hogy tünetmentes, és rendszeresen visszavárják kontrollra. A színésznő pedig addig játszhat, amíg sikerül ezt a helyzetet fenntartani, megőrizni Karkithemiával az együttműködést.

Egyed Zoltán díszlettervező üveg tárgyai, nejlon és tüll függönyei különös játékteret teremtettek: a világos, légies környezet egyszerre volt sejtelmes, titokzatos és diszkrét, finom. Az ember kiszolgáltatottságát és a légies lebegést egyaránt érzékeltette. Kiss Kata igényes, változatos jelmezei a főszereplő egyéniségéhez illeszkedtek, szenvedéseinek stációit hangsúlyozták. Zenei munkatársként Király Péter emelte az előadás színvonalát.

Kara Tünde, amikor kijött a kórházból, úgy érezte, a sok segítségből, támogatásból, amit kapott, valamit vissza kell adnia, ezért önkéntes munkát vállal majd: bátorítani fogja a betegeket, hogy nem szabad feladni, a túlélés lehetséges. Akár ott, a Kék golyó utcában. Aztán rájött, ez kevés lenne; a mesterségével, amihez a legjobban ért, a színjátszással kell meghálálnia mindazt, amit érte tettek. Ezért mondott igent a dráma megírására. Karkithemia, azaz a betegség kényszerítette rá, hogy önmagáról, életről és halálról elgondolkodjon, végül saját sorsát tárja a nézők elé, akkor is, ha ez „pokolian fájdalmas”.

Emberfeletti teljesítmény. Talán azon elmélkednek páran, érdemes-e ilyen kockázatos műfajba belevágni. Milyen arányú a befektetés és a haszon: a szereplők igénybevétele, terhelése, illetve a terápia, a kibeszélés, a segítség, a megerősítés? De nem szabad elfelejteni, hogy részvét, együttérzés, felszabadulás nélkül nincsen katarzis.