Hodálik Pál: „Adom tovább, ami ’48 örökségeként megadatott”

Az ünnepség résztvevőit Babák Mihály polgármester köszöntötte, ezúttal is párhuzamot vonva 1848 és napjaink magyarságának szabadságküzdelmei között. A polgármesteri köszöntő után az ünnepség vezérszónokaként Hodálik Pál térségi tanácsos, a Békés Vármegyei Közgyűlés tagja mondott ünnepi beszédet:

– „Hol sírjaink domborulnak / unokáink leborulnak / és áldó imádság mellett / Mondják el szent neveinket.”

Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Ünneplő Közösség! Kedves Szarvasiak!

Nincs könnyű helyzetben egy ünnepi szónok, hiszen a felmérések szerint a magyar emberek döntő többsége 1848. március 15-dikét és az azt követő szabadságharcot történelmünk egyik legdicsőségesebb korszakának tartja, amelyre szívesen, minden fenntartás nélkül emlékezik.

Éppen ezért oly sok nemes gondolat elhangzott már a szabadság ünnepével kapcsolatban. Ugyanakkor az ünneplő közönség kicsit mindig kíváncsi az adott szónok személyiségére és egyéni mondanivalójára is.

Megmondom őszintén, hogy nekem is cikáztak a gondolataim, amikor készültem erre a beszédre, hogy vajon számomra mit jelent ez az ünnep és hogyan élem, éltem meg. Hiszen annyi mindent el szeretnék mondani. Már majdnem feladtam a küzdelmet a gondolataimmal való viaskodásban, amikor is egy mai, felfutóban lévő sláger (David Guetta — When we were young – Amikor fiatalok voltunk) segítségemre sietett. Ugyanis ez egy feldolgozás, és az eredeti zenéje a fiatalságom idejére tehető.

Akkorra, amikor szintén vér nélkül lezajlott egy csendes forradalom, amely végül is elhozta a mai szabadságot. Akkortájt tanultuk a helyi gimnáziumban pont a reformkort és az 1848-as forradalom, és szabadságharc eseményeit.

Amikor azt mondják 1848. március 15., akkor azt feleljük rá forradalom. Ha azt mondják 1848-49, akkor azt válaszoljuk függetlenségi harc, szabadságharc. Ha azt mondják, 1848. szeptember 29., azt mondjuk Pákozdi csata. Ha azt mondják, 1849. augusztus 13, azt feleljük fegyverletétel Világosnál. Ha azt mondják 1849. október 6., azt mondjuk aradi vértanúk. Ha azt halljuk 1867, azt mondjuk Kiegyezés.

Ezeket a történelmi tényeket mindenki fejből tudja (fiatalosan szólva fejből tolja).

De mi fiatalon, érezve a változást, az 1989-es esztendő márciusának indusán, nemcsak tanultunk róla, hanem ugyanolyan forradalmi lázban égtünk, mint Petőfi Sándor és a márciusi ifjak.

Úgy érezhettük, hogy mi is ott ülünk a Pilvax kávéházban és fiatalosan szólva együtt gengelünk Petőfivel, Jókaival, Vasvárival, vagy éppen Irinyivel. Együtt vonultunk a márciusi ifjakkal kinyomtatni a 12 pontot és lelkesen egyetértettünk a magyar nemzet kívánságával. Álltunk a szakadó esőben, és felhevülten hallgattuk, ahogy Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőfeljárójának oldalsó, kiugró falán állva euforikusan szavalja: Talpra magyar, hí a haza, Itt az idő most vagy soha…

A forradalom sodra minket is magával ragadott, részese voltunk Táncsics kiszabadításának és diadalittasan vonultunk a tömeggel a zuhogó esőben. Bátorságot merítettünk Kossuth bátorságából. Ott lehettünk a harcok mezején, átélhettük a csaták izgalmát, együtt harcoltunk Bem apóval és haltunk meg Petőfivel a csatatéren.

És bár az 1848-49-es szabadságharcot végül az orosz és osztrák csapatok leverték, a nemzet mégsem szenvedett akkor vereséget.

Az a nemzet akkor győzte le önmagát az összefogás által.

Azt hiszem ezek adtak erőt és hitet akkortájt minden magyarnak, így nekünk is, hogy higgyék és tudják, hogy jó úton járnak a szabadság megszerzése felé, hiszen ezt az utat a márciusi ifjak már kitaposták.

Egyszer azonban elmúlik a lázas ifjúság, és az érzelmek felett az ész, az értelem veszi át az irányítást. A történteket nem csak átérezni, de megérteni is akarjuk.

Így jutunk el oda, hogy a nagy történelmi eseménynek előzményei és persze következményei is voltak. Ilyenek voltak a reformkor vívmányai, melyek megalapozták a forradalom sikerét és lehetővé tették azt, hogy ma tisztelettel gondoljunk a hős márciusi ifjakra.

És persze következményként a kiegyezés, amelyben a forradalom követeléseinek egy részét sikerült végül hosszabb távra is érvényesíteni. Ha azt halljuk: legnagyobb magyar, tudjuk, gróf Széchenyi Istvánról van szó. Ha azt mondják: a magyar függetlenség legnagyobb alakja, Kossuth Lajos jelenik meg szemünk előtt. A haza bölcse pedig Deák Ferenccel azonosult tudatunkban. Mekkora emberek, micsoda egyéniségek, és mennyire különbözőek, de mégis mennyire azonosak a hazaszeretetükben.

Ők is hozzájárultak ahhoz, hogy ma azzal az örömmel jöttünk el ünnepelni, hogy 2024-ben Magyarország egy szabad, bátor és büszke ország.

Nem élünk idegen szuronyok árnyékában, nincsenek idegen csapatok országunkban.

Szabadon választjuk meg a képviselőinket és a vezetőinket, akikről úgy gondoljuk, megvan bennük az a bátorság, és az a kiállás, ami méltó a magyarokhoz, és méltó ahhoz az örökséghez, melyet 48 hősei hagytak reánk.

Tisztelt Ünneplő Közösség, Kedves Szarvasiak!

Habár még számolatlanul építhetném be e beszédbe a nemesebbnél nemesebb szavakat, hogy ünnepi szónok tisztemet méltóképpen betöltsem további szép gondolatokkal, nem teszem.

Teszem ezután a mindennapokat, teszem a jövőt, élem a hitet, és adom tovább, amit 1848 örökségeként megadatott kapnom: a szabadság érzését, és a hazaszeretetben egyesülő összefogás erejét.

Tegyék ezt Önök is, ezzel is szolgálva minden egyes nap a magyar nemzet és városunk felemelkedésének ügyét, hogy egyszer utódaink is büszkék lehessenek ránk!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Hodálik Pál ünnepi beszédét a Cervinus Teátrum három kiválósága: Tatár Bianka, Boronyák Gergely és Timkó János színművészek lélekemelő zenés-irodalmi összeállítása követte. Végül az ünneplők a Templomkertben álló ’48-as obeliszk talapzatára a Kossuth-nóta hangjaira elhelyezték a kegyelet és a honfiúi hála koszorúit és virágait.

* * *

Nemzeti ünnepünk immáron többéves színfoltjaként – a hajdani szarvasi ’48-as banketteket idézve – a „Szarvasi Pilvax” ismét kinyitott: az Árpád Szálló dísztermében Forschner Rudolf lokálpatrióta egy abszolút ’48-as magyar étellel: bográcsgulyással látta vendégül barátait.