“Verik a rézdobot, fújják a trombitát…” – II.

Még az ilyenkor cserépkorsóban becsempészett, tiltott borok és a legszebb meztelen táncosnők sem enyhítik mérgét. A táncosnők egyikének-másikának egészen más a véleménye. Ők nagyon szívesen látnák viszont esténként ágyukban az ismeretlen, ám végtelenül jóképű magyar vitézt.

Reggel réztrombiták harsognak a vár alatti réten. A jamír alig hisz a szemének: szoros hadirendben vagy félszáz magyar huszár sorakozik. Egyszerre az első sorokból ugrat előre egy teljes harci díszbe öltözött hitetlen. Almásderes lovat lovagol, csalmáját jókora darutoll díszíti. Vállán farkasbőr kacagány repked. Kezében erős markolatú huszárszablya villog. A jamír hüledezve látja, hogy az gyaur teljesen a várárok fekete mély vizéig vágtat.

– Halljátok szavam, pogányok! – kurjantja a jókötésű vitéz. – Bottyán János a nevem, a sellyei végvár száguldóinak hadnagya vagyok. Tegnap én voltam az, aki porba lökte a müezzint. Nosza, álljon elő bátran közületek az az egy, aki nem fél a haláltól és viadalt tesz itt velem egy szál kardra!

– Előre, vitéz harcosaim! Vagyont, hivatalt, rangot kaptok tőlem még ma, ha legyőzitek ezt a nagyszájút! – biztatja katonáit Kücsüt Mehmed.

Hasztalan biztatás, a töröknek – ahogy megtudják, ki hívja őket – nincs kedve a viadalhoz. Hogyisne, majd ő is úgy végezze a porban… Allah tegnap elpártolt tőlünk – mormogják a katonák.

– Egy ilyen harcossal, aki ravaszabb és gyorsabb a dzsinneknél, nem tusázunk! – tódítja Juszuf, maga is jeles bajvívó janicsár. – Az életem drága, az aga, ha nagyon akar, vívjon meg egyedül a gyaurral! – teszi hozzá.

A várkapu néma. Zárva marad. Bottyánunk még vár egy jó fertályórányit.

– Gyáva patkánnyá lettetek tegnap óta! – kiáltja utoljára és köp egyet a vár felé. – Pfuj! Forduljunk legények Sellyére!

Elvágtatnak.

– Ki ez a Bottyán? A pokol melyik fekete bugyrából küldték ránk Iblis ördögei? – sziszeg tehetetlen dühében az aga.

Honnan is sejthetné, hogy Jánosunk gyerekkorától a sellyei jezsuita atyáknál élt, mert nagyhangú apja, armálisos katonanemes lévén kitagadta fiát, amiért protestáns létére katolikussá lett. A kolostorban volt így ő kályhafűtő inas, kapuőr, lovász, mikor mi kellett. Az atyák félárva gyerekként nevelték fel. A sellyei végvárba kerülve lett előbb apród, majd mezei huszár. Mára meg jeles törökverő száguldó lett őkelme.

Történetünk kezdetén húszas évei közepén járhat. Jeles szívtipró őkelme. Asszonybolondító pillantásáról, selymes bajuszáról, vállig érő hajáról sűrűn álmodnak a sellyei végvár táján, de még messzebb is a férfira vágyó leányzók és szépasszonyok.

Beszélik a katonanépek, mostanság Jánosunk gyakran borozgat vitézlő bajtársa, Jósa Pál uram gazdag udvarházában. Mégpedig a szépséges Judit asszony – Lakatos Judit – vonzza oda, dús kebleivel, ringó csípőjével, ágybahívó éjbarna szemével és barnabársony hangjával. Ami igaz az igaz: Judit asszony elrúgta már a … évet, jónéhány esztendővel idősebb Bottyán uramtól, de még mindig igéző szépség. Kisleányait későn szülte.

Azóta, hogy János úr egy korábbi lesvetés után először megjelent az udvarházban, Lakatos Juditnak se éjjele, se nappala. Még szeretkezés közben is az ifjú vitéz jár az eszében. Bűnös gondolatait reggelente próbálja elhessegetni.

– Nem szabad! Isten megbüntet érte! – korholja önmagát.

Mégis, még a kisleányai mellett is napszámra Bottyánra gondol. Hol járhat, mit csinálhat. Pedig alapjában szereti férjurát, félti a harcoktól, török gyilkos jatagánjától. Bottyánt nem tudja kiverni a fejéből.

– Jól nézd meg ezt az ifjút, híre lészen még a végházak tájékán! – mondta azon az első esti találkozáson férjura.

Már akkor úgy érezte, Bottyán valósággal levetkezteti pillantásával. Azóta Jósa Pál uramért és Bottyánért is imádkozik, mikor csatába szállnak a törökkel.

Bottyán meg egyfolytában Lakatos Judithoz fohászkodik, ha a pogány ellen indul. Teszi ezt őkelme a boldogtalan bolondok boldog türelmével.

– Eljő még a mi időnk – szokta volt mondogatni magában. Csókolt, ölelt már jobbágyleányt, kiéhezett fiatalasszonyt jócskán, de egyikük se bolondította meg ennyire a szívét. Olykor restelli is a dolgot, hogy éppen vitézlő bajtársa asszonyát kívánja.

Jósa Pál uram kardja mellett legszívesebben a jó vitéz Bakó Péter és a semptei harcos, Bogyó Ferkó társaságában vágtat legszívesebben a török elébe.

Nemrégiben Lipót császár elhatározta: az elveszett Érsekújvár ellenében új erődöt emeltet Lipótvár néven. Épül, gyarapszik is az új erőd szépen. Az építkezést Bottyán uram huszárcsapata vigyázza. Van miért, mert az újvári és esztergomi török jamírok szüntelen janicsárcsapatokat küldenek a várépítők nyakára. Érdemes nekik, mert számtalan gabonával, liszttel, egyéb élelemmel és szerszámokkal megrakott szekér sorjázik naponta a friss falak körül. Ló és marha is akad bőven. Nem beszélve az idehajtott jobbágyok százairól. Az erre vadászó janicsárság rá-rá csaphat férfira, asszonyra és már viheti is a rabszolgapiacra.

Így a sellyei huszárok éjjel-nappal kémlelik a környék útjait és erdeit. Éjszakánként őrtüzeket gyújtanak a pogány távoltartására.

Egy Szent György havabeli éjszakán, vagy negyedszáz janicsár üget a holdfényes ég alatt állig fegyverben Lipótvárhoz. Ám a mieink résen állnak.

– Korpázd a kurafi bestye törökjét! – ordítja Bakó Péter uram egy kisebb erdős tisztás felől. Villan a vitézek szeme akár a hiúzé, villannak a szablyák, kétfelől vágják-aprítják az ellenséget. A cserjékkel szabdalt erdős rész kanyarjánál a legvéresebb a harc.

– Jézus! Jézus! Allah! Allah! Jetisin! Jetisin! – üvöltések szaggatva váltják egymást. Szitkok, halálsikolyok közepette. Megfut a török. Reggelig a maradékot egészen a nyitrai füzesig zavarják.

Híre megy az éjszakai diadalnak. Lakatos Judit is hírt kap róla férjeurától:

– Köszönöm, Istenem, hogy vigyáztál rájuk – rebegi magában.

Jósa Pál uram kornyadozni kezd, ágynak esik. Asszonya hűségesen, bűnbánó Magdolna lelkületével ápolja.

– Uram, ne vedd el a leányaim apját! Rá se nézek többé Bottyánra – hazudja magának is. Tudja, erre már képtelen lenne. Csendes türelemmel gyógyítja férjeurát.

A sellyei huszárkardnak híre van, már a Haditanácsban is.

Egy kora nyári nap pecsétes lovas futár érkezik Sellyére.

– Építsetek vigyázó tornyot, amolyan tarisznyavárat Farkasdon! – szól a Haditanács parancsa.

Kemény munka az ilyesmi, ha erős figyelő „górét” akarnak. A sellyei huszárok mellette vigyázzák tovább Lipótvárt, no meg saját végvárukat, nehogy török uramék vérszemet kapjanak.

Róják, erősítik, magasítják napról napra a farkasdi góré tornyát. A hegy alatt a Vág rohan.

– Itt a pogány! – ordítja az őr, bénultságából riadva. Majd elkésett. Az újvári török idáig lopózott. Rajtaütnek az építkezőkön. Nincs idő kardot keresni, puskát tölteni, fokost rántani. Ezek híján botok, ácsszekercék kerülnek kézbe. Két vitézünk gerendát vág a törökök közé!

– Halál vagy fogság? – ordítja kétségbeesve Bogyó Ferkó bajtársainak.

– Soha! Inkább itt döglünk meg! – dörög a felelet.

Tovább folyik a vér a torony alatt.

– Rá a kurafi lator törökjére!

Zendül az erdő. Hátbadöfik a támadókat. Bottyán uram mellett most Nagy Péter vagdalkozik leginkább. Arat a halál. Percek múltán néhány magyar sebesült nyöszörög még. A pogányt lemészárolták.

A farkasdi diadal után Bottyán uram büszkén kanyarintja levelei aljára: „Bottian János császár és király uramnak őfelsége, Sellye, szabad várassának lovas zászlótartója”.

Kis idő múltán a halál jó Jósa Pál uramat is sírba küldi. Sellye katonái megfeketített csizmában gyászolják elholt törökverő bajtársukat. Judit gyászba borul. Mély megbánás és fájdalom töri. Fruzsinka és Zsuzsika, kisleánykái vigasztalják.

Bottyánunk elbúsul bajtársa halálán. Írni nem akar az asszonynak, felkeresni nem meri , mert hírbe hozná.

Egy hónapig gyötrődik. Ha nem ad szolgálatot, csak a szépséges özvegy jelenik meg előtte.

– Vagy Ő vagy senki! – határoz.

Egy forró Szent Jakab havi délutánban nem bírja tovább. Lüktet a vére. Nyeregbe száll, s nekilódul az udvarházhoz vezető útnak.

~ Szenes János ~