In Cervino Monte – III. Tatáridők

Rekkenő forróság ül a Körös menti tájon, a nádas némán hallgat, a vízimadarak is elültek fészkükön. A kicsiny Szarvashalom népe teszi dolgát a délelőttben. A férfiak varsákat raknak a vízen, az öregebbje hálót javít. A legénykék java jóféle madártojások után kutat. Az asszonyok az ebédre valót készítik.

A falu náddal fedett kunyhói földbe ásva a vén halom mentén lapulnak. Az ősöktől átvett módon, vízközelben. Egy-két ház mellett már a külső kemence is feltűnik. Ott az asszonynép nemcsak főz, de magot pörköl, húst szárít és füstöl olykor, vagy gyümölcsöt aszal télire.

Vészjóslón áll a csend. A halom északi oldala felől miatyánknyi idő alatt gyilkos fekete zúgás támad. Akár az égből lecsapó Isten haragja, valóságos nyílvész vág át a levegőégen. Büdzsik kán Pereg alól elvonult hordájának egy csapata rohanja le a védtelen falut.

A kunyhókból kiugró sikoltozó asszonyokat és lánykákat percek alatt pányvára fűzik. A csapatot Bagatur vezényli:

– Ne vetkőztessétek őket! – üvöltöti őrjöngő harcosainak az irtóztató szörnypofa. – Majd este kedvünk töltjük velük! – folytatja.

Láttán azt hihetnők, a pokolbéli Sátán támadt volna elő. Álla szőrtelen, apró szemei gonosz módon ülnek. Bőre rusnya sárgás. Idomtalan testét csakúgy, mint az osztag többi tagjáét áthatolhatatlan pikkelyes bivalyvért borítja.

A tatárok vashegyű nyilaikkal osztják a halált. A jajgatásra előkerülő legénykékkel azonnal végeznek. A vízen lévőket akár a vadat, lenyilazzák. Akinek éppen nem nyílvessző jut, azt görbe kardjaikkal mészárolják. A sátánfajzatok habzó pofával gyilkolnak. Vértől csatakosan fetrengenek áldozataik.

Csakhamar harsogó lángok habzsolják a kunyhók nádtetejét. A tűz égig csap. A füst és a pernye komor fekete sátrat ver Szarvashalom fölé. Pattog a zsarátnokvihar egy darabig. Utána már csak néhány izzó cölöpdarab vagy szolgafa maradék gyászolja az elsodort falut.

Estére Bagatur és harcosai a hamvába holt falutól nem messze vernek tábort. A tatárok parázs felett bárányt sütötnek pirosra. Sátánpofájuk fénylik a zsírtól, úgy zabálnak. Közben a kumiszt mérhetetlenül vedelik.

Vad tivornya kezdődik. Bagatur egyszerre elordítja magát:

– Mulassunk! Hozzátok a madzsartaj rimákat!

Katonáit sikolyok, jajszavak kísérik. Közel harminc asszonyt, leányt, öreget és fiatalt vonszolnak a füvön. Van köztük szép és csúnya, igézően csinos testű vegyesen. Bagatur rájuk emeli részegségtől véreres szemét:

– Na virágaim, táncoljatok! Igyatok elébb!

A nők jajveszékelnek, nem akarnak inni.

– Mindent le róluk! – üvölti a vezér. Katonáinak se kell több. Tépik-szaggatják az inget a szerencsétlenekről. Azok ott jajongnak mezítlenül kegyelemért könyörögve.

– Na legények! – kurjantja a tatár vezér. – Kezdődhet a nász!

Azzal magához ránt egy teltebb barnapiros leányzót, akinek a melle virágzó barkaként világít a tűz fényében. Fara pedig hamvas barackként dereng. Bagatur ráveti magát. Katonái követik, pillanatokon belül ott hörögnek és vonaglanak az asszonyok combjai között.

Vérvörös képét a Körös fölé dugja a Hold. Kéjesen vigyorog alá a tatár orgiára. Azoknak még ez sem elég. A meggyalázottakat tovább itatják. Ha nem kér közülük egy is, véresre korbácsolják. Némelyik szerencsétlen félőrülten inni kér és tatártól tatárig kínálja testét.

Mire új hajnal pirkad, nem lát mást, csak részegen döglő tatárokat. A nők egyikének se kegyelmeztek. Álmukban megfojtották őket vagy áldozati bárányként elvágták a nyakukat. Hulláik letaposott virágként fehérlenek a füvön. Bagatur és hordája még a reggeli órákban eltakarodik.

Ismét este lett. Az égen már nem vigyorog a Hold. A csillagokkal együtt siratja a holtakat. A kísérteties homályban Décse felől egy leány lovagol aprótermetű lován. Csenge nagyapjánál járt, Györök apónál a Körös rejtekében húzódó kis szigeten. Mit sem sejtve közeledik véráldozattá lett falujához.

Hirtelen megérezi a füst és az émelyítő hullaszag bűzét.

– Ó, Istenem, mi van itt? – suttogja magában a kislány. Lova prüszköl, nem hajlandó továbbmenni. Így Őcsény kalán szépséges lánya gyalog folytatja útját. A falu üszkös-véres látványánál nem bírja tovább. Elájul.

Nem tudja megmondani, hány napig hánykolódott, véres rémálmoktól kínzottan. Azt sem tudja, hol van.

– Igyál, húgom! – hallja félálomban valahonnan nagyon messziről.

Negyednap tér magához. Megrettenve ül fel egy ismeretlen nádkunyhóban. Izmos barna legényt lát maga előtt.

– Hol vagyok? – sírja a kislány. – Ki vagy te?

– Jóbarátnál, húgom. Tas vagyok, a peregi kenéz fia. Bár ne lennék! – sóhajtja.

– Mi lett a faluval? – sikoltja Csenge.

Újból elájul.

Tas mindent megtesz a lányért. Csónakban hűs vizet készít takarója mellé. Csak akkor mozdul el mellőle, amikor halat forgat nyárson a kunyhó mellett. Egy nyársra való hal. Ez egy egész falu adagja!

Csenge lassacskán lábadozni kezd. Tast olykor félnapra is elengedi maga mellől.

Eljön a nyár vége, mire a fiú el meri mesélni Csengének a falu sorsát.

– Ha akarod, holnap odamegyünk – bátorítja egy nap a lányt.

– Akartam is kérni. Már megjártam a halál kapuját, nem félek tőle – kezdi Csenge, de ismét erőt vesz rajta a sírás.

Másnap Tas mégis odaviszi. A fiú az előző hetekben emberfeletti munkát végzett. Egyedül temette az egész falut…

– Teremtő Istenünk, miért tetted ezt velünk? – csapja össze kezét Csenge, amikor megpillantja a felégetett kunyhók üszkös romjait. – Hol van a temető? – sírja a legény vállán.

– Bizony, húgom, csak egy közös sírra futotta az erőmből – szánakozik a fiú. Kézen fogja a kislányt és a holt falu közelében magasodó dombhoz vezeti.

– Itt nyugosznak szegények az Öregisten békéjében – mormolja a fiú. Csenge leroskad a hevenyészett fakereszt előtt és imára kulcsolja kezeit.

Később körbejárják a kunyhók helyeit. A szétszórt hamu alatt megmaradt néhány cserépedény. A házuk helyén Csenge talál még egy kis ezüst keresztet. Azt még üknagyapja hozta magával valami szentéletű szerzetesek klastromából, a régi harcok idején. Most pedig? Ennyi maradt. Anyjának egy csatját se találja, se kishúgának. Tas sosem mondja el – később sem -, hogy női holmit miért nem lelhetett a faluban.

Javában őszi ködök ülik már hajnalanta a nádast, amikor Csenge egy este így szól Tashoz:

– Most már mesélj magadról!

– Erős vagy, húgom?

– Már megerősödtem melletted.

Újból égen jár a hold. Fehér fénye bevilágítotja a halmot és a környéket. Tas átfogja Csenge vállát és mesélni kezd az októberi ég csillagai alatt.

– Azokban a szörnyű napokban hozzánk, Peregre hetven falu népe menekült. Körülsáncoltuk magunkat. Büdzsik és Kadán pokolfajzatjai a Maros felől egyesült sereggel jöttek ellenünk. A gonoszok először a környék földjeit égették fel. Másnap borzalmas ostromot kezdtek. Fogoly magyarokat, kunokat, oroszokat és izmaelitákat küldtek rohamra. Aki meghátrált, a szemünk láttára leszúrták. A tatárok röhögtek a haldoklókon. Egy hét múlva Pereg elesett, mert a sáncárkokat a tatár feltöltötte.

Akkor mindnyájunkat egy mezőre hajtottak, levetkőztették a népet és egyenként leszúrtak mindenkit. A sebesülteket fejszével verték agyon. Néhány szép úrnőnek Kadán megkegyelmezett. Azonmód mezítelenül sátrába vezényelte őket rabszolgának. Kínomban egy rakás hulla alá bújtam. Istenhez könyörögtem, meg ne fúljak. Éjszaka sikerült megszöknöm. Szegény apámmal jártunk már errefelé. Emlékeztem az utakra. Így vergődtem el idáig. Felépítettem ezt a kunyhót, akkor találtam rád.

– Így akarta Istenünk – súgja szerelmesen a lány. S akkor hagyja, hogy róla, az árva halászivadékról a peregi kenéz árva fia, meztelen, tűzforró testéről lecsókolja a csillagok fényét.

Mire tél ül a nádason, Csenge szíve alatt új élet lüktet. A régi rossz elmúlt, új világ készülődik a Körösök mentén is. Szarvashalom új lakóira: a kunokra vár.

~ Szenes János ~