“Verik a rézdobot, fújják a trombitát…” – III.

Én meg? Nincstelen végházbéli szegénylegény vagyok, sokszor a semmi kenyerén. Itt Sellyén mi más lennék? Esetleg jó kezese egynémely bajbajutott huszárnak.

Lám, Nagy Péter bajtársam micsoda bajba keveredett a minap. Lovat akart az istenadta szerezni mindenáron, mert ló nélkül nem ember a végvári ember. Valami úti csellengő meg eladásra kínált két ökröt Péternek. Balszerencséjére a nemes vármegye emberei megállították, kérdik, honnan a vett jószág? Passzus sehol, a két ökör Varga György peredi jobbágyé volt. Péter a vármegye tömlöcébe került, már-már hóhér kezére adták. Akkor én kezeslevelet írtam, cserébe az életéért…

Igaza van Kollonits érsek uramnak, aki ezt írta nemrég rólunk: „Ezek a szegények hat éve egy harapás kenyeret nem ettek, egyetlen fillért nem kaptak fizetést gyanánt!”

Való igaz, van, hogy egy mezei gyalog három lövés port, vagy ónt se tudna puskájához venni. A lovasnak annyi embersége nincs, hogy egyszer a lovát meg tudja patkoltatni, vagy hogy télvíz idején magának csizmát tudna venni. Nem csoda, ha a legjobbak közülünk is a falvakra törnek, olyankor asszonyon vagy török mód szerint legényen tesznek erőszakot. S kifosztják őket. A környék parasztjai a végházba élelmet nem hozhatnak. Tüzelőt azt meg telente az erdőből lopjuk.

Mégis, ha mi nem harcolunk a török ellen, azt is elveszítenénk Magyarországból, ami még megmaradt.

Keserű gondolatok járnak a fejében:

– Rosseb aki megeszi! – pök egyet az út porába. – Judit az enyém lesz, mert így kell lennie!

Az udvarház tornyában vigyázó legény felismeri:

– Hozta Isten, Bottyán uram! Mi végre jár mifelénk? – kérdi vidáman, mivel a vendég elholt urával, Jósa Pál úrral sokszor mártotta pengéjét a pogány vérébe.

– Úrasszonyod itthon?

– Itthon szegény feje, ki se lát a bánatból. A majorság gondja is ránehezedik Pál urunk halála óta.

– Vigyázz a lovamra – veti oda a szárat a kúria udvarán Bottyán a süvölvény lovászfiúnak. Az azonmód istállóba vezeti a kezes jószágot.

Csend a házban mindenütt.

Bottyánunk végigdöng a bolthajtásos folyosón. Halkan lenyomja az asszonyház kilincsét. Lakatos Juditot papírok felett találja. Arcát megtöri a gyász, talán ringó termete is megkarcsúsodott valamelyest a temetés óta – véli János.

Mégis, ahogy az asszony felrezzen, nem lát ő rajta gyászt, fájdalmat, csak a mélybarna szemek igéző eleven kútját.

– Te itt? Ó Istenem, hát így kell látnod engem? – sikoltja. Már a vállán, a nyakában zokog. – Miért ver a sors Pálom halálával? – ömlik a könnye. – Te meg, Te drága hűtlen, hírt se kapok felőled, felém se nézel hétszámra. Csak eltűntetek Fekete urammal a halotti torról.

Sír, de örömében is, hogy ezt a vakmerő kölyköt, ezt a törökverő suhancot újra látja. Később vacsorát készít, s a nehéz abroszra a pohárszékről két finom művű ezüst kupát választ. Hideg sült, friss kenyér, sajt és szőlő került az asztalra. Melléjük tokaji furmint.

Bottyán komótosan nekilát. Jócskán kanyarít a sültből és a sajtból is. Judit szőlőt szemezget.

A vendég első kupáját Jósa uram emlékére üríti. Az asszony illendőségből egy korty erejéig tart vele.

Puha szárnyakon jön az est. Csillagok izzadnak a mélykék takaró alatt. Az asztalról eltűnik az étel, a bor megmarad. A kupák mellett gyertyafény pillangót játszik. Bottyán egy darabig rágja, őrli magában szavait, végül csak kiböki:

– Most mondhatnám Judit, Pál uram kardjáért, pisztolyáért jöttem. Nem mondom. Lehet, rossz az óra most, hogy hozzád jöttem, mit jöttem, nyargaltam. Nem bírtam a hiányod. Így kimondom: szeretlek! Gyere hozzám feleségül!

– Én is! – szalad ki Judit száján. Elsírja magát. – Ne próbálj nekem most udvarolni! Nézz rám, mivé lettem az uram halála óta. Megtört öregasszony vagyok, semmi más. Szép és jóleső dolog, hogy eljöttél hozzám, lásd be, nem szerelemre való az idő. Különben is gyerek vagy hozzám, én meg öreg vagyok a szerelemre. Most menj, hagyj magamra! – kérleli.

Bottyán dadogni se tud dühében.

– Segít Isten – köszön el az asszonytól újmódi köszönéssel. Hogy belerúgott Judit! Dühtől reszketve üget az éjszakában. Vissza a végházba. Ha ebben a percben akár seregnyi török kerülne elébe, miszlikbe aprítaná!

Judit sírva gyötrődik az éjben:

– Bolond vagyok, hogy csak úgy elkergettem a drágát. Hiszen szeretem az első perctől fogva, ahogy az uram bemutatta nekem. De mit szólnának a népek? Lám, Jósa Pál hites özvegye szajhaként szeretője lett egy végvári kujtorgó legénynek. Na és? Igen, egy végvári legénynek, akit én akarok, akarok…

Nevetős sírással alszik el.

Bottyán hetekig kerüli. Van elég gondja a vitéznek. Egy nap végre történik valamié. Gábor kémdeák fut be Sellyére:

– Hírlik, Mehmet bég csapata becsapni készül Érsekújvárról a magyar falvakba. Gyereket, asszonyt rabolni jönnek.

– Jön a török! A török! – rikoltja a hír hallatán Fekete uram. – Első dolog: jeltüzeket akarok látni a dombokon, második: harangokat félreverni a falvakban!

Bottyán estére felül huszárjaival, indul a portya. Pedig a Haditanács levele nemrégiben érkezett: „Különben a békességet meg kell tartanunk! Aki kardot von, összeakaszkodik a török portyákkal, az békességbontó!”

Bottyán félti Juditot, rémképeket lát, ahogy szerelmét rabszíjon hajtja a török a rabszolgapiacra.

Szerencsére a kémdeák tévedett. Az újvári török másfelé vette az irányt. Bottyán a portya során riasztja Judit őrtálló katonáit:

– Szemetek az úton legyen! Ha veszély leselkedik, asszonyotokat menekítsétek a várba!

Csendben eltelik az éjszaka. Másnap Judit lovásza pecsétes levéllel keresi Bottyánt: „Napszállatra elvárlak! Judit”. Ennyi az írás, nem több. Mégis a legtöbbet jelenti. Dörömböl a vágy legbelül: rohanni, rohanni hozzá!

– Üzen valamit asszonyomnak? – kérdi a fiú.

– Ott leszek!

Ólomlábakon jár az idő. Végre nekilódulhat a hűvöskés esti homálynak, át az erdőn. Mi ez? Az udvarházból mindenki eltűnt. Sehol senki. Rohan a folyosón, szinte belöki az asszonyház ajtaját: nem hisz a szemének. A medvebőrös kereveten egy pár dali pisztoly, fényes markolatú kard ragyog. Melegszik a szíve máris.

– Ez az én ajándékom az én vitéz daliámnak! – fonódik két forró kar a nyakán hátulról.

Megfordul. Judit suhogó virágos selyemben, darázsderékba szorítva, csipkés ingvállban nevet rá. Igézi szerelmét.

– Asszonyod leszek! – suttogja elfúló hangon.

Minden a földre hull, a vitéz önfeledt mámorban csókolja az asszony testéről a holdfényt. Ez már később történik. Csak rakja, rakja tüzeit a vágy az éjszakában.

Néhány nap múlva úgy kelnek egybe, akár a mesebeli legkisebb fiú a király lányával.

Bottyán szépséges asszonya révén egycsapásra tekintélyes vagyonos ember lett. Juditot boldoggá teszi. Két szerencsés boldog.