Törökvész – III.

– Parolát, vitézek! Áldomást majd ha Mojzest meghoztátok! Most térjetek nyugovóra!

Másnap Szűcs Gergely újbóli kihallgatást kér főkapitányától.

– Meghánytuk-vetettük a dolgot az este. Úgy döntöttünk, kíséretet nem viszünk. Fenn Budán szemet szúrnánk a pogánynak.

– Ketten indulnátok?

– Való igaz. Török kereskedőnek öltözve megyünk fel Mojzesért. Fegyvert, szíjat, egyebet viszünk az útra.

– Marad a hajnali indulástok?

– Marad, ha engedni kegyelmed.

Hajnalhasadáskor kilovagolnak Egerből. A virrasztó hosszan figyelő őket hiúz tekintetével. A nyári pirkadatban Szarvaskő felől a nagy hegyek akár csipkefátyolban ülnének. Két hősünk könnyű vadászszekéren lovagol szablyával, tőrrel, fokossal szerelkezve. Nyeregkápájukon pisztoly lapul. Átalvetőjükben török bugyogó, turbán, egyebek, ahogy a kereskedőhöz illik. Így kezdődik a budai kiruccanás.

Déltájban lovagolnak Pest Hatvani-kapujához.

– Hallod-e, pajtásom – mondja Gergely uram -, imént beszélte egy üllői ember, hogy erős őrség áll a hajóhídnál.

– Sebaj, gyorsan átvedlünk muzulmánná! – neveti Balázsdeák.

Hamarosan már mint Ahmed és Mehemed szolnoki kereskedők vezetik lovukat a Dunához. A lovacskák sörénye is törökösen díszítve. Most a vén folyam vizén hadigályák, vitorlások siklanak. Néhány kisebb átkelő csónak is. A hajóhídon szénásszekér döcög Budára. Szemből két dölyfös szpáhi üget szerecsen szolgáktól kísérve. Akár katonai tábor, nyüzsög a sok ulufedzsitől és janicsártól a budai oldal. Cirkálnak, járőröznek.

Vitézeink már a régi Vízivárosban járnak. Szeméthegyek mindenütt. A házak utcai oldalán az ablak török módi szerint elfalazva mindenütt.

– Napszállat előtt felszivárgunk a Szombat-kapun át – súgja társának Balázsdeák. Majd törökül hozzáteszi kacsintva: – Mojzes a közelben lakik.

Nevetnek. Így dukál itt: törökül! No meg a kémdeák is így jelentette a gazdag zsidó lakhelyét: a közelben!

– Tudod mit? Napszállatkor késő lesz. Utána zárják a kapukat! Belevágunk fényes nappal!

Régi bajtársak ők, értik egymás szavát. Hamarosan a nagy embersűrűben át is lépik a Szombat-kaput. Piszkos, szemetes utcák itt is, de egy fokkal tisztábbak, mint odalent. Omladozó palotácskák alatt haladnak.

Keresetlen fabódék a világ minden tájáról való jóféle áruval tele. Fegyver, ékszer, édesség, selyem, egyebek. Papucshegyek, pipák, díszmadarak. Hőség.

Valamikor Nagy Lajos idején még nem itt volt a Zsidó-utca. Mostanra egész kolóniájuk él itt. A török nem háborgatja őket. Hagyja őket kereskedni, csak adózzanak.

Mozjes úr különösen jól él. Vagyona hatalmas, noha háztartása szerény. Pedig a budai pasán kívül jócskán hitelezik őkelme az esztergomi, de még a fehérvári töröknek is.

Vitézeink szerencséjére nem tart fegyveres őröket. A török ezt amúgy sem engedné. Minek is? A pasa oltalmát élvezi. Háza hatalmas, de szerény, omladozó palotácska.

A két lovacska a ház előtt marad, Balázsdeákék belépnek az udvarra. Szolgálóféle öregasszony reccsen rájuk:

– Kit kerestek?

– Ippen téged, gyöngyöm – súgja fülébe Balázsdeák. Azzal úgy suhintja fejbe a jóasszonyt, hogy az elfekszik egy virágágyáson. – No befelé, Gergely, csak előre!

Mojzes úrnak nincs szerencséje ezen a napon. Segédjét elküldte áruért. Asszonyai és leányai a hátsó részben a konyhán sürgölődnek. Ő maga nagy számadásban van, amikor a két „áltörök” rátör. Kiáltana, de nincs rá érkezése – szívéhez tőrt szorítanak. Fejére pisztolycső irányul. Valójában a magyar beszédtől retten meg igazán!

– Meghalsz, ha kiáltasz! Szóval megöllek – veti oda Szűcs Gergely.

– Ne félj, ha nem moccansz, hajad szála se görbül! – vigyorog rá Balázsdeák.

Mit tehet szegény Mojzes? Veríték veri mindenét, szót fogad.

Két fertályóra múltán már ő is török kereskedőnek álcázva sétál ki a Szombat-kapu alatt. Karonfogva viszik szegény fejét – oldalában pisztolycsővel.

Így kelnek át a hajóhídon is.

– Igyekezzetek, Allah szolgái! Zárjuk a kapukat! – dörren rájuk a pesti őrség katonája.

– Jövünk, jövünk efendi, csak beteg barátunkat levegőztetjük egy kicsit még!

– Nekem mindegy. Ha késtek, kinn éjszakáztok! – morogja az őr.

Nem fog gyanút. Honnan is fogna? Mojzes se holt, se eleven.

Leszáll az est. Akkor két vitézünk foglyával a Hatvani-kapuhoz oson. Az az irányjelző. Onnan már ismerik a járást, haza Egerbe. Vágtatnak a holdfényes országúton. Mojzes hogy levegőt kap, törökül kezd visítani:

– Jetisin! Jetisin!

Nincs, aki hallja, a töröktől már messze járnak.

Reggel bekocognak Egerbe.

– Itt volnánk, vitéz főkapitány urunk! – jelenti Szűcs Gergely.

– Ez már derék! – neveti Forgách uram.

Később a megrettent Mojzes urat früstökkel kínálja. Vallása miatt az csak egy darab kenyeret fogad el. Nem sejti még, drága lesz az ő „egri vendégsége”.