In Cervino Monte – IV. Kunvilágban

Negyedik László király a viharos tétényi országgyűlésen akarata ellenére kénytelen meghozni II. Kun Törvényét. Teszi mindezt az Úr 1279. esztendejében:

„És mivel a kunok bőséges sokasága földterületet kíván, úgy határoztuk, hogy azok akik nemzetségükkel a Duna és a Tisza vagy a Körös folyó mellett, vagy a Maros és a Körös folyók között, vagy ugyanannak a folyónak mindkét partján… vagy ezek környékén telepedtek le, és nem másutt, hanem ugyanazon folyók mellett vagy helyben vagy földeken, amelyek felett eredetileg minden nemzetséget a maga sátoraival Béla Király Úr, a mi nagyatyánk, Magyarország nemes emlékezetű dicső királya telepített le: most is itt szálljanak meg és telepedjenek le az előbb említett módon – úgy mind országunk nemesei. És nekik kell adományozni és adni a szolganépeknek és örökös nélkül meghalt nemes embereknek ama földjeit, éspedig összes tartozékaikkal és haszonélvezeti jogaikkal, tudniillik erdőkkel, kaszálókkal, halászóhelyekkel együtt, amelyek az ő településükön belül esnek, s amely földek jog szerint a mi rendelkezésünk alá tartozóknak ismertetnek el: azonban mindig sértetlenül kell megtartani a monostorok és az egyházak jogait és birtokait. Ezenkívül nekik adományoztuk a nemesek és várjobbágyok üres földjeit, az olyanokat, amelyek a tatárok ideje óta üresen állottak és gyümölcsöző haszonélvezeti jogokkal, tudniillik halászóhelyekkel és hasznot hozó erdőkkel nem bírnak: ezeket mégis úgy adományoztuk, hogy eme nemeseknek és várjobbágyoknak az ő üres földjeiért vagy igazságos árat fogunk fizetni, vagy megfelelő értékű cserét fogunk adni.”

Nagyot fordul Magyarországon a világ kereke!

László, Szaján kán unokája, Kun Erzsébet fia, saját véreivel szembefordul. Háborognak, fenyegetőznek a puszta népei. Lángcsóvák repülnek a torontáli gyepűktől egészen a szolnoki földvárig.

Oldamur kun vezér összeszedi a kunok seregét és a Hód tavánál akarja a magyari urak és latin püspökök markában vergődő László király hatalmát megtörni.

Ellenében László király vitéz Józsua gyanánt indul harcba nemzetéért és országáért. A tó mentén iszonyú felhőszakadás szakad a harcolókra, a kun íjak megereszkednek, a magyar nehézlovasság így vérükben térdig gázolhat.

Oldamur seregtöredéke a Kárpátokon túlra fut. Az országban maradt kunok egy része elhagyja Körös menti szállásait. Más részük jobb időkre várva meghúzza magát. Mert később még jók lesznek a kun fegyverek.

A két Batu unoka, Nagáj és Telebuga kétszázezres sereggel tör Magyarországra. Már egyfelől Pestig, másfelől a Kárpátok aljáig száguldoznak. Borsod és Heves is lángokban áll. Simonfia György és Barsa Lóránt vezetik a magyar sereget. Felrivallnak a kürtök és újra kun tümenek robognak az árpádsávos lobogók alatt.

A tatárok csúfos vereséget szenvednek. Egy részüket az Aranyos melléki székelyek Torockónál vágják le. Telebuga gyalogszerrel fut a hegyek mögé. Később a tatár foglyokból félelmetes nyögér csapatok szerveződnek. A fogoly tatár nőkből sokan lesznek a király ágyasává.

Ez is a múlté. Az alig huszonnyolc éves király ismét polgárháborút vív saját országában. 1290 Szent Iván havának huszonötödik napján érkezik Szarvashalomra udvartartásával. Hajszolt királyi vad ő már. Túrkeve mellett, kedvenc tartózkodási helye a Köröstől ölelt vén kurgán. A vízparti falut és a köröttes földeket nemrégiben adományozta Zarvad Hegun grófnak. A kunok gazdag ménesei a Hód tava óta eltűntek a környékről.

Hallgat az est, hallgat a nádas. Vacsora után László hűséges udvari jegyzőjével, Kézai Simonnal beszélget sátora előtt.

– Mesélj Simon nekem nagy ősünkről, Attila királyról. Tudod, ha szeretőimet ölelem, az ő asszonyaira gondolok. Ha itt járok Szarvashalmon, a világbíró nagyúr fapalotáját képzelem ide. Úgy érzem, itt a kun mezőkön Attila kardja villan.

– Melyik részt akarod hallani, jó uram? – kérdi a hűséges krónikás.

– Ma Hunor és Magyar vadászatát olvasd!

Két nyögér testőrző fáklyákat hoz. Simon fellapozza gyönyörűséges pergamenlapokra rótt hatalmas művét:

– „Történt pedig egy napon, hogy amint kimentek vadászni, a pusztaságban egy szarvasünő bukkant fel előttük, s amint űzőbe vették, az a maeotisi ingoványokba menekült előlük. Mi­vel itt teljesen eltűnt a szemük elől, sokáig keresték, de nem tudtak a nyomára akadni. Miután az említett ingoványt bejár­ták, úgy találták, hogy alkalmas állattenyésztésre, majd vissza­tértek atyjukhoz, s megkapván beleegyezését, összes jószágaik­kal a maeotisi ingoványok közé költöztek, hogy ott telepedjenek le…

Letelepedvén tehát a maeotisi ingoványok közé, ki sem mozdultak onnan öt évig. A hatodik évben kikalandoztak, s egy puszta helyen véletlenül Belár fiainak férjeik nélkül otthon ma­radt feleségeire és gyermekeire bukkantak. Kiket is vagyonos­tól sebesen vágtatva elragadtak a maeotisi ingoványok közé. Tör­ténetesen az alánok fejedelmének két leányát is elfogták a gyermekek között; ezek egyikét Hunor, másikát Magyar vette feleségül. Ezektől az asszonyoktól származnak a hunok va­lamennyien. Történt pedig, hogy miután huzamosabb ideig lak­tak a maeotisi ingoványokban – igen hatalmas nemzetséggé nőttek, úgyhogy az a föld sem befogadni, sem táplálni nem tudta őket.

Kémlelőket küldtek tehát innen Szkítiába, s miután Szkítia tartományát kikémlelték, gyermekestül és jószágostul abba a hazába költöztek, hogy ott megtelepedjenek…

… Szkítia országa egy területet alkot, de három tarto­mányra oszlik … Száznyolc kerülete van a száznyolc nemzetség után, amelyre Hunor és Magyar osztotta fel, amikor Szkítiát megszállták. Mert száznyolc tiszta nemzetsége van Magyaror­szágnak, s nem több. S ha vannak többen is, akik csatlakoztak hozzájuk, azok jövevények vagy foglyoktól erednek, mivel Hu­nortól és Magyartól a maeotisi ingoványokban száznyolc nem­zetség származott le minden jöttmenten kívül.

A hatodik évszázadban pedig a hunok Szkítiában lakván, úgy elszaporodtak, mint a föveny, s az Úr 700. esztendejében egybegyülekezve kapitányokat, vezéreket, ill. fejedelmeket vá­lasztottak maguk közül, hogy együttesen, egy szívvel-lélekkel foglalják el a nyugati országokat… Állítottak maguk közül egy bírót, a Tordanembeli Kadart, hogy ő az egész sereg felett bí­ráskodjék, az egyenetlenkedők pereit eldöntse, s a tolvajokat és rablókat, valamint a gonosztevőket megbüntesse. Úgy azonban, hogy ha a bíró mértéktelen ítéletet hozna, a közösség megsem­misítve visszavonhassa, a vétkes kapitányt és bírót pedig lete­heti, amikor akarja. Ez a jogszokás a hunok, vagyis magyarok között egészen Taksony fia, Géza vezér idejéig sértetlenül ér­vényben volt. Míg tehát a magyarok meg nem keresztelkedtek és keresztényekké nem lettek, a kikiáltók a táborokban ily sza­vakkal hívták fegyverbe a magyarokat: „Isten és a magyar nép szava az, hogy ezen és ezen a napon és ezen a helyen mindenki fegyveresen pontosan megjelenjék, és ott a közösség tanácsát és parancsát meghallgassa”. Aki pedig elégséges ok nélkül a pa­rancsot semmibe vette, azt a szkítiai törvény értelmében kard­dal kettéhasították, vagy törvényen kívül állónak nyilvánítot­ták, vagy közszolgálatba taszították. Válaszfalakat magyar és magyar között csak efféle bűnök és kihágások emeltek. Egyéb­ként pedig, mivel az összes magyar egy apától és egy anyától származott, hogy mondhatnák az egyiket nemesnek, hacsak nem ily bűnökért elmarasztalva jutottak volna szolgaságra…”

Idáig ér a derék krónikás, amikor látja, hogy királya elborul a jóféle szerémi borokkal telt kupái mellett.

Hamar előkerül a két legújabb tatár szerető, Mandula és Köpcsecs, sietve vonszolják urukat a prémekkel, kardokkal gazdagon díszített királyi sátorba.

– Na felségem, ezekben a rimákban ma nem sok kárt teszel – mosolyog magában Kézai. Azután eszébe jut a fehérlovú királyasszony, Anjou Izabella, akivel urát a bárók kénytelenek voltak összezárni, hogy méhe fiút foganjon. Mit tett akkor a király? Bosszúból a királyi tanácsban az urak szeme láttára szeretkezett a párductestű kun szeretővel, Éduával. Hiába Édua kun hercegnő, fejedelmi sarj a javából – tűnődik Simon -, királyom számára ő a végzet asszonya.

Másnap délelőtt az izzadságfakasztó forróságban Konrád követ, Henrik boroszlói herceg érkezik csapzottan Lászlóhoz.

– Felséges úr! Sógorodat, Falkensteini Závirt Vencel király áruló módon prágai börtönébe vetette. Ha Istent ismersz, segíts rajta!

– Konrád úr! Pimasz alattvalóim újból ellenemre törnek. Ott van köztük Kőszegi Henrik és fivérei, Iván és Miklós, Radoszláv és István szlovén bánok, a Frangepánok, a Balonicsok, a Brekeri és Mladin testvérek, Gárdon comes de még Roland erdélyi vajda is. Mégis hű kunjaimmal csatát állok ellenük. Ha élve maradok, Zavirt megszabadítom.

A zaklatott életű király még itt, Szarvashalmon Kézaival tollbamondatja utolsó levelét. Ebben a Nyulak-szigeti apácazárda népeit, apja és nagyapja rendeletei értelmében a zárda bíróságán és a királyi törvényszéken kívül minden más bíróság hatalma alól felmentette.

Két nap múlva IV. László tábort bont és elindul nyögéreivel a körösszegi kun szállások felé. Ott vár rá Édua, a megcsalatottságában is sírig hű kun szerető. A vár alatt felállított – a kunok kánjához méltó fejedelmi sátorban – 1290 Szent Jakab havának egyik sötét éjében Édua karjaiban éri a halál. Királyi nászukban Árboc, Törtel és Kemenecs, három orozva gyilkoló kun főember szabdalja fel testüket.

Az orgyilkosokkal azonmód László hű embere, Mizse nádor végzett. Nemzetségüket harmadiziglen minden szolgáikkal együtt kiirtja.

Kun Lászlót Attilához hasonlóan, elrekesztett folyómederben a Tisza és a Körös összefolyásánál temetik. A temetést végzőket három sor íjász nyilazza sírjába. Végül a víz mindent ellep. Mások úgy beszélik, Lodomér püspök visszavonja az istentelen kiátkozott királyra vonatkozó átkait és kegyes temetést engedélyez Váradon.

Kézai, a krónikás királya halála után útban Budára még egyszer megszáll Szarvashalmon. Amikor kísérői nem látják, letérdel a királyi sátor helyén és imát mond László lelki üdvéért.

~ Szenes János ~