Ég veled Erika!

Valamikor úgy kilenc táján megcsörrent a telefon, s az én legkedvesebb gyerekkori pajtásom, valahonnan nagyon messziről – akár egy idegen dimenzióból – elfúló hangon dadogta a szürke sötétbe: Erika meghalt! Érted? Meghalt!

Ki tudja már, hány napja – öt vagy tíz is lehet -, valakitől hallottam: baj van, nagyon nagy baj. Ám a Sors útjai kifürkészhetetlenek, ezért még a végzet tenyerén reménytelenül vergődő embertársunkért is imádkozunk, s reménykedünk. Hogy talán-talán mégis… Magam is így voltam ezzel a rossz hírek hallatán. Minden másképp történt. Akár a Csáth Géza történeteiben: mesék, melyek rosszul végződnek, a varázsló eltöri a pálcáját, meg ilyesmi.

S Te, aki a boltotokban mintája voltál évtizedeken keresztül a jó kedvnek, szolgálatkészségnek, a vevők iránti szeretetnek, hűségnek és jóságnak – s mit tudom még mi mindennek – most fogod magad, föllépsz az égi pultok mögé. S megfellebbezhetetlenül lexikon szócikké leszel örökké a Ki-kicsodában. Bevégeztetett.

Nexö írja egy helyütt: „Minden másodpercben meghal egy ember. Kialszik egy fény, ami soha többé fel nem lobban, egy csillag, amely talán különösen szépen világított, de mindenképpen soha nem látott, saját színképe volt. Egy élőlény, aki talán lángészt, talán jóságot sugárzott maga körül, elhagyja a földet, az, akit csak egyszer látunk, a hússá-vérré vált csoda nincs többé. Egy emberben sem ismétlődhet meg a másik, és ő sem ismétlődhet meg soha többé másban.

Minden új lény-üstökös, amely az örökkévalóság folyamán csak egyszer érinti a földet… kérész életű, ragyogó útja egyetlen felvillanás fény és sötétség kettős örökkévalósága között… Nézzétek, mit vesztett a világ, nem kapja vissza soha többé! Nézzétek, milyen különös csoda csókolta meg személyében a földet!”

Most ebben a konok decemberi sötétben dideregnek fenn a csillagok. Talán új társat keresnek az angyaloknak. Tetszik vagy nem, most már közéjük tartozol.

Ég veled Erika!

Barátotok, János