Hiperaktív gyermek

Szokásom szerint érdeklődő tekintettel bámészkodtam kifelé az ablakon, csupán akkor kezdtem fülemet hegyezni, amikor a mama rekedten bár, de kőkemény hangsúllyal ripakodott rá a gyermekre.

– A rossz nyavalya üssön beléd, Soma! Megint belerúgtál a fájós bokámba. Ha nem nyugszol fiam, akkora nyaklevest mérek a fejedre, hogy átrepülsz a dagadt bácsihoz!

Fenyegetésének nyomatékául felém mutatott.

Szeretem az ilyen egyértelmű, őszinte, nyílt beszédet. Szótlan krákogással nyugtáztam a célzást. Máskor is ijesztgettek már velem apró gyerekeket, bár csupán meghitt családi körben, nyílt színen még soha. Kissé meg is ütköztem a gyűrött arcú asszony monológján, de azon nyomban meg is bocsátottam neki abban a tudatban, hogy szegénynek nagyon nehéz élete lehet egy ilyen rakonca mellett.

A kis ebadta látszólag nem vett tudomást a fenyegető intelmekről. Vigyorogva álcázta visszafogott nevetését, ide-oda mozgatta fenekét, néha fölugrott, majd hirtelen visszahuppant. A Mechwart-ligeti megállónál úgy csapott ki belőle a röhej, mint a leálló mozdony fáradt gőze. Igyekeztem rezzenéstelenül, szobor módjára bámulni az eseményt, ám gondolatban tisztelettel megemeltem nem létező kalapomat az ismeretlen asszony előtt, akinek vitathatatlanul ólomnehéz, mártír sorsa lehet. Ilyen szélcsap kölyköt kordában tartani, zabolázni, vagy akárcsak elviselni is embert próbáló hőstett. Hála és dicsőség az ilyen anyának.

Már a Margitsziget megállóját is elhagytuk, amikor a rakoncátlan gyermek fújt egyet és abba hagyta a nevetést. Arca hirtelen komorrá változott és feszesen kezdett ülni a fenekén. Értetlen arccal bámult az Országház mellett kimagasló daruk irányába.

– Jé,nicsak! – rikkantott. – Anya, nézzed! Bontják a Parlamentet…

A meggyötört arcú szegény asszony fáradt közönnyel kukkantott a jelzett irányba, majd mély sóhajjal fejezte ki politikai üzenetét:
– Hála az Istennek, már éppen ideje volt…