Valami „új”

Valami „új”. Mi számít „újnak”?  A Magyar értelmező kéziszótár szerint új az, ami „rövid idő óta meglevő, nem régi.” Új az, ami „használatlan, viseletlen”. Új az, ami „az eddigit felváltó másik”. És új az, ami az „eddigihez többletként járul”. És mi kell ahhoz, hogy ez az „új” valahogy megvalósuljon? Az első, és talán az egyik legfontosabb lépcső, hogy mi is akarjuk az „újat”, és észrevegyük, hogy már elérkezett, itt van az ideje. Második lépcső, hogy ezt az „újat”, ne felületesen, ne félvállról, hanem alaposan meg is ismerjük. Harmadik lépcső, hogyha megismertük, biztosak vagyunk már benne, és elfogadtuk, akkor tegyünk is érte. Közvetlen környezetemben, a Szlovák Általános Iskolában, ilyen emberek dolgoznak: nyitottak az „újra”, tudják, hogy szükség van rá, tudják, hogy kell. De az „új” megvalósításához soha nem kerülik ki azokat a megbízható, stabil, jól ismert, jól bevált „régi” lépcsőfokokat, amelyek mindezt lehetővé teszik, vagy lehetővé tették. Mi az „újat” mindig biztonsággal építhettük a „régire”, hiszen a „régi” mögött már hosszú évek tapasztalata, bölcsessége áll, és soha nem riadt vissza a megújulástól. Sőt! Mindig nyitott volt rá, kezdeményezte, támogatta.

Ezután a néhány bevezető sor után, szeretném, ha elolvasnák két kolléganőm személyes vallomását múltról, emlékekről, gyökerekről, identitásról. Mindkét vallomás a mai napig könnyeket csal a szememben, valahányszor elolvasom őket.

Hazataláltam

„Évfordulók közeledtével az ember óhatatlanul visszaréved az időben és számtalan kellemes, szép emléket idéz fel. 30 évvel ezelőtt léptem át először a Szlovák Általános Iskola kapuját. Akkor még nem tudtam, hová érkezem, csak valami megmagyarázhatatlan vágy élt bennem, hogy nekem be kell kopognom ide. Beléptem a tanáriba, ahol mindenki nagyon kedvesen, közvetlenül fogadott, s ahol mindenki ízes szlováksággal köszöntötte a többieket, érdeklődött a nyári élményekről, viccelődött. Ekkor valami hihetetlen elemi erővel tört fel bennem egy érzés, könnybe lábadt a szemem, és csak annyit tudtam magamnak mélyen, legbelül kinyögni: Hazaértem! Ezt a leírhatatlan érzést csak az tudja, aki hozzám hasonlóan szlovák gyökerekkel, tejesen magyar környezetben járt iskolába. Amikor nagy néha elárultam hovatartozásomat, idétlen vicceknek és szólásoknak voltam kitéve. Ezeken persze olykor magam is jót nevettem, de mégis valami homályos szégyenérzet vegyült ebbe a nevetésbe. Mintha szégyellnem vagy titkolnom kéne, hogy „tót” vagyok. Ugyanakkor ott volt a családom, akik mind apai, mind anyai részről a szlovák nyelvet, kultúrát és hagyományt hozták magukkal. Az én szüleim azonban már egymással és velünk is magyarul beszéltek, s nem tartották fontosnak, hogy mi, gyerekek megtanuljuk a nyelvet. Ha szlovákra fordították a szót, biztosak voltunk benne, hogy valami olyasmiről beszélnek, amit szeretnének, ha nem értenénk. Hogy akkor honnan a mégis feltörő emlékek? A disznótorok vagy családi ünnepek alkalmával, amikor az apai nagyszüleim és a keresztapám is ott voltak, szinte mindig szlovákul ment a beszélgetés, a viccelődés, nótázás. Ez a tudatom mélyén olyan nyomokat hagyott, ami kitörölhetetlen. Én ma már tudom, nyelvtudás ide vagy oda, aki szlovák családba születik, az menthetetlenül szlovák ember marad, mert a gyökereink sokkal mélyebbre nyúlnak, mintsem azt hinnénk vagy gondolnánk. Ha valakinek olyan szerencséje van, mint nekem, és megtalálja ezeket a gyökereket, akkor erős lesz egész életében, ha nem, akkor mindig lesz benne egy megmagyarázhatatlan hiányérzet, és mindig lebegni fog „ég és föld között”, vagyis a magyar és a szlovák kultúra között. Egyiket sem birtokolja, a másik esetében idegen, s örökké keresni fogja tudat alatt az identitást. Én, miután ezt felismertem, igyekeztem elsajátítani a nyelvet, megtanultam számtalan szlovák népdalt, olvastam nemzetiségünk történetéről, igyekeztem megismerkedni a szlovák irodalom jelesebb képviselőivel, vagyis megpróbáltam pótolni mindazt, amit gyermekkoromban elmulasztottam. Sokat segítettek ebben egykori és jelenlegi kollégáim is, amit ezúton is köszönök nekik. Ma már büszke vagyok a nemzetiségemre, mert tudom, hogy ez a nép milyen értéket hozott létre, és milyen értékeket képvisel. Gazdagabbnak érzem magam a nyelv által is, még ha nem is beszélem tökéletesen. Mostanában az is megesik, hogy szlovákul gondolkodom vagy álmodom.

Nem volt kérdés számomra, hogy gyermekeimet, elérve az iskolás kort, hová írassam be tanulni. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne ismerjék meg őseik nyelvét és kultúráját. Büszke vagyok rájuk, amikor vállalják nemzetiségüket, és szlovák környezetben nálam sokkal szebb kiejtéssel, gátlások nélkül beszélnek szlovákul. 25 év telt el, de tanárként még mindig a legfontosabb feladatomnak tartom az identitás erősítését. Minden alkalmat megragadok arra, hogy ezeket a gyerekeket büszkévé tegyem hazájukra és nemzetiségükre. Az ő kultúrájuk több és gazdagabb, mert kettős kötődésű. Higgyék el, a legtöbb, amit gyermekeinknek adhatunk, a szilárd értékrend és a gyökerek, mellyel mélyen kapaszkodva, mindvégig megőrizhetik tartásukat.”

Kita Anikó tanítónő, munkaközösség vezető

 * * *

A kis libapásztor

„Valamikor, a 60-as évek közepén, élt az alföldi tanyavilágban egy kislány. Szülei földműves emberek voltak, háztáji termeléssel – libaneveléssel – egészítették ki jövedelmüket. Kislányuk segített, amiben tudott, egész nyáron legeltette a libákat. Hatéves korában a tanyasi iskolában kezdett el tanulni, ahol hamar kiderült, hogy jó esze van. Az összevont osztályú iskolában elsősként sokszor súgott negyedikes osztálytársainak. A tanár úr a negyedikeseket megszidta, őt pedig megdicsérte észjárása miatt. A hazavezető úton ennek meg is lett a következménye: a nagyobbak nemegyszer megverték. Második osztályban azonban ezt megunta, és az édesanyja elé állt: „Anyukám, menj el a szarvasi szlovák iskolába, és oda írass be engem harmadikba, kérlek!” A család átgondolta a dolgot, otthon beszélnek szlovákul, a tanyasi iskola hamarosan be fog zárni, hát tanuljon a kislány Szarvason. Szeptemberben elkezdődött a tanév, a kis libapásztor a szlovák iskolába került, és nem hozott szégyent a tanyasi tanító bácsira, jól tanult. A matematikát különösen szerette, szívesen foglalkozott vele. A szlovák iskola matematika tanára sokszor mondogatta neki: „Tanulj, fiam, matek tanár leszel, és visszajössz ide tanítani, ha én nyugdíjba megyek!” Ezek a szavak meghatározták a kislány életútját, a nyolcvanas évek elején a volt tanítvány pályakezdő kollégaként visszatért. Munkatársai, akik egykori tanárai voltak, segítették, mellette álltak. Pár év múlva, ismerve az iskola tanulóinak jólneveltségét, felkészültségét, úgy döntött, hogy saját gyermekeit is ide írattatja be. Azóta már mindkét gyermeke kijárta az általános iskolát, és szlovák nyelvvizsgával a zsebükben, bizakodóan néztek a jövőbe.

Az egykori libapásztor ma aktív dolgozó ember, ki ezzel az intézménnyel összenőtt, és elszakadni tőle, ha a sors úgy hozná, csak nagyon nehezen tudna.

Nyemcsok Mátyásné igazgatóhelyettes

Úgy gondolom, semmilyen magyarázat nem szükséges ezekhez az írásokhoz, hiszen a megfogalmazott gondolatok, érzések, így is igazán beszédesek.