Liszi Melinda és Nagy Róbert Mezőtúron is hódítottak

Az egynapos rövid hétvége ellenére a Petőfi úti színházterem megtelt a retróműfajt kedvelő rajongókkal és érdeklődőkkel. A nagyérdeműt a házigazdák nevében – egyrészt a Túri Olvasókör, másrészt a Móricz Zsigmond Közösségi Ház részéről is – Kalóczkayné Magdi és Patkós Éva köszöntötték. Majd a két közönségkedvenc színművész a tőlük megszokott eredetiséggel, hallatlan játékkedvvel és magas érzelmi hőfokon varázsolta elénk az egykori győztes dalokat. Korhű jelmezben, sok-sok jellemző gesztustól kísérve – ezúttal az öltöztetőnek is kitűnő táncművész, Ferencz Dorka közreműködésével – csendült fel egy-egy Koós, Kovács Kati, Zalatnay, Zorán, Aradszky, Mary Zsuzsi, Toldi Mária sláger másokéval együtt. Nem beszélve a gyerekkori éveit Mezőtúron töltő énekes legenda, Szécsi Pál dalairól. Így az ámulatba kergetett közönség mindvégig nyíltszíni tapssal jutalmazott külön-külön minden slágert. Nagyjából eddig tartana a hír.

Volt ennek a mostani parádés fellépésnek egy különleges kultusztörténeti felvezetője is a ’60-as évek világáról. Hogy miért is? Valahányszor eddig megcsodáltam a Dalok a múltból előadást, az jutott eszembe, kellene egyszer egy könnyed korrajz is hozzá a sokszor üresen csengő felköszöntők helyett. Most vasárnap erre tettem egy szerény kísérletet, a két művésztől kapott inspiráció alapján. Bevallom, a kivitelezés akkor lett volna tökéletes, ha mindezt egy könnyed kávéházi beszélgetés formájában bonyolítom le. Úgy, ahogy ezt tavasszal tettem a Művész Kávéházban a sok rajongót vonzó Karády-est keretében.

Alábbiakban vasárnapi mondandóm néhány gondolatát osztom meg az Olvasóval abszolút szubjektív módon a teljesség igénye nélkül. Táncdalfesztiválról amúgy is lehetetlen beszélni szubjektív megközelítés hiányában…

* * *

Hogy mi jut eszembe a ’60-as évekről? Természetesen a Táncdalfesztivál. 1966. július 7. egy csütörtöki est volt az, amikor ország-világ előtt – Rádió és Televízió egyenes adásában – este hétkor felcsendült Körmendi Vilmos lendületes fesztiválszignálja. Ahogy a korabeli TV műsor írja, akkor még a Madách Színházból történt az első elődöntő közvetítése. Későbbiekben minden bizonnyal az Erkelből.

Egy bizonyos, 300 szerző (sic!) próbálkozott bejuttatni a zsűri elé illetve a közönség elé 464 szerzeményt! Ebből a bő kínálatból végül 64 került képernyőre. Az augusztus 20.-i döntőben végül Aradszky László (Ismeretlen lány), Koncz Zsuzsa (Nincsen olyan ember), Németh Lehel (Ezután soha nem lehetsz senkié), Zorán és a Metró (Mi fáj), Vámosi János (Mit hoz a jövő), Tárkányi Tamara (Idegen utakon), Illés (Még fáj minden csók), Zalatnay Sarolta (Hol jár az eszem), Koós János (Annyi ember él a földön), Toldi Mária (Más ez a szerelem), Kovács Kati (Nem leszek a játékszered) dalai hangzottak el.

Egy biztos, azidőtájt az elődöntők idején s a fesztivál döntője esetében is az utcák elnéptelenedtek, a TÁNCDALFESZTIVÁL egy egész országot ültetett képernyők elé. S ha valaki este hétkor lement a színházba, biztos lehetett abban, hogy Záhonytól Sopronig este tizenegyre mindenki ismeri, a dalát fütyüli-dúdolja. Másnap pedig ki-ki vérmérséklete szerint vitába vagy ádáz vitába kezd a munkahelyén. Mondjuk arról, hogy valójában fáj, fáj-e minden csók vagy azt csak egy szemüveges – sokak által idiótának ítélt – ifjonc üvölti huligántempóban és gitárhúrhasogatás közepette. Ezzel szemben az ország másik fele önkívületi transzba esve boldogan fújta a refrént: „Fáj, fáj, fáj…” Másokkal is jártunk így. Például ott volt Kovács Kati esete. Hatalmas vita folyt, hogy énekel az ifjú énekesnő, avagy üvölt. Szó se róla, Kovács Kati dala első díjas lett!

Mondanom se kell, a siker elsöprő volt. Jött a ’67-es, majd a ’68-as Fesztivál. Ugye emlékeznek még Kovács Jóska Jöjj vissza hozzám című slágerére. Amit a boldogult emlékű Hofi Gézánk paródiájában már így interpretált: „Jöjj vissza hozzám, hozd el a jégergatyám…” A szőrösszívű zsűri 75-re lepontozta a nótát. Az azonban a nézők segítségével meg se állt a döntőig. Mert a nép, az istenadta nép szavazhatott! S nem egy jelöltre – mint az akkor divatos politikai választásokon: egy párt, egy jelölt alapon -, hanem sok jelöltből a saját kedvencére. Ezért a nép egyszerű tömegei vágtak, ragasztottak, nyaltak (bélyeget!) és beküldték hétről hétre a szavazólapokat!

Természetesen sok jó sláger született, olyanok is, ami nem nyert, de a népek szerették. Ki ne emlékezve Ernyei Béla: Drága bakter úrjára vagy Korda: Bocsánat, hogy ha kérdem c. dalára.

Ha Táncdalfesztivál és ’60-as évek, ne feledkezzünk meg a Tévé nagy sztárjairól: a Tévémaciról, azután a Futrinka utca lakóiról sem. No meg a vasárnapi Foxi Maxiról és a szombat éjeken vetített Frédi és Béniről sem. Hogy min nézhettük sztárjainkat? Kékes és Tavasz márkákon meg a nem túl szerencsés szobaantennás csodán, a kísérleti AT-403-ason. Cicavízió, Intervízó, Eurovízió. Élő színházi közvetítések özöne! Emlékszem, ha már színházat emlegetek, gyerekként ’65 szilveszterén Károly nagyapámnál a tévében láthattuk a Nemzeti Színház felrobbantásáról szóló élcelődést (sic!).

S ha hatvanas évek, akkor RÁDIÓ és rádiózás! Sztárok itt is voltak. Mint a Szabó család Szabó Ernővel, Gobbi Hildával és Vörösmarty Lilivel kezdetben. Ezt a rádiós szappanoperát a ’60-as években hétfő esténként 100-ból legkevesebb 80 ember hallgatta!

Hallgattunk mást is. Például szombat esténként csodálatos színházi előadásokat. Télen-nyáron minden reggel a Színházak műsorát. Meg azt a feledhetetlen mondatot így: „Az Inn Serdingnél árad, a Duna Regensburgnál apad… hajóvonták találkozása tilos.” Emlékszem, kiskölyökként vakációs reggelekben biztos lehettem abban, hogy a Kossuthon Horváth Tibor elénekli a Párizsban szép a nyárt, Kazal a Cippzár kuplét vagy a Telefönkönyvet. Azután bedobják a Munkásőrnek egy baját vagy az Erdőszélén áll a tábort is.

Tánczenei koktél, Melódiakoktél, Ötórai tea, Csak fiataloknak, Vasárnapi koktél Komjáthyval. S ha ez valakinek kevés volt, vagy szabadabb világra vágyott, akkor egy Pacsirta rádión vagy hasonlón behozhatta a Luxit, ha elvetemült volt, a Rádió Tiranát magyarul, szombatonként a Szabad Európát Cseke László Teenager Partyjával és kemény politikát ontó Forgó színpaddal. Vasárnap délre meg ott volt a Rádió Novi Sad a Szívküldivel, benne Gubik Mirával.

Ha hatvanas évek, akkor „háztáji”, „az erő velünk van”, „aki nincs ellenünk, az velünk”, Erzsébet-híd, díszszemle és Lenin-szobor.

S ha szórakozás, akkor Ifjúsági Park, Belépő öt forintért, Fiúknak öltöny, fehér ing, nyakkendő, hosszú haj, farmer kizárva. Sör és zsíroskenyér. Továbbá zsúfolásig töltött mozik. Filmek, filmek, filmek. Aranyember, Kőszívű ember fiai, Egri csillagok, Édes élet, Az oroszlán ugrani készül.

S ha a szórakozni vágyó tömeg megszomjazna? Akkor ’68-tól itt a Coca Cola. Ezt hörpöli, vedeli a fél ország a korábbi Bambi és az Utas helyett. Pedig a Bambit még a Pancsoló kislány is megénekelte!

Hatvanas évek? Valódi magyar foci. Aranyérmes Tokióban és Mexikóban. Közte ’65-ben a Fradi kupát nyert! S ’66-ban az angliai VB-n a Bere, Farkas, Albert vezérelte csapatunk 3:1-re veri a brazilokat. Erre még emlékszik Európa, amikor ’67 szilveszterén Albert Flóri Aranylabdát kap.

Hatvanas évek? Astoria és EMKE alakjáról és éjjel-nappal KÖZÉRT Pesten. Clara szalon. KIKKA-utalványon dollárért öltöny az uraknak és kosztüm a hölgyeknek.

Vidéken pedig vegyesboltok a javából. Cikória kávé, Reggeli ital, tejes nápolyi, papírdobozos tejföl, bocskorszíj, krumplicukor.

Nyaranta pedig világhírű utazó cirkuszok: Warsava, Liverpool, Hamburg, Luxemburg, Props.

Visszatérve a Tévére. A hatvanas években tévén nézhettük Gagarint, Kennedy lelövését, a Holdra szállást, de még a 12-es páncélvonat országjárását is. Nem beszélve az elbukott prágai tavaszról.

Nagyjából ez jutott eszembe a ’66-os első Táncdalfesztivál apropóján. No meg az is, hogy két forintért vettem négy gombóc fagyit a mezőtúri Omnia cukrászdában, kalácslepényt a túri restiben, Apámmal pedig láthattuk Varga Zolit ’68 augusztusában a Népstadionban, amikor a Fradi 4:1-re verte a Tatabányát. Ez volt a ’60-as évek világa.