Hulló levelek alatt

Pár utolsó lépés a ravataltól a sírig. Vannak arcok, amelyek merő szeretetből így tudnak fennmaradni, mint az övé. Tanítványtól, baráttól, kollégától sosem hallottam másként a nevét: A Gabi bácsi vagy a Kovácsik Gabi bácsi. Még az utóbbi fél évtized most már egy másik dimenzió múlt idejébe tett nyarain is, amikor városképi jelentőségű bohém mosolyával az arra járkélők köszönései közepette fáradhatatlanul fejtette keresztrejtvényeit Szabadság úti lakásának erkélyén.

Természetesen vannak másféle emlékképeim is a kereken kilenc évtizeddel ezelőtt Tótkomlóson született Gabi bácsiról. Aki ugyan nem Szarvason látta meg a világot először, de hetediziglen jeles szarvasi dinasztia tagja volt. Más ne mondtak, szintén tanító édesapja mellett a legidősebb szarvasiaknak még emlékezetében jócskán él a Kovácsik Károly féle „Nagytrafik”. Én magam bolttörténeti ereklyéim között őrzöm másik nagybátyja, a Kovácsik Pál féle Fűszer-Csemege Nagykereskedés feliratával ellátott cukorkás zacskót. S ma is tudom, a régi ház helyét a valamikor Beliczey útról, ahol gyerekeskedett.

Bár gyerekkoromban a régi I-es számú padjait koptattam, olyan gyerkőc nem akadt az iskolában, aki Őt ne ismerte volna közülünk. Nem csak a május elsejei tribünökről. Gabi bácsi született mestere volt a Kultúrházban általa vezetett városi szintű műveltségi vetélkedők vezetésének. Játékmesteri minőségében rajongásig szeretetünk szurkolni ezeken a vetélkedőkön, mert a nézőket is szóval tartotta elmés kérdéseivel. S jó válaszok esetén szakajtószámra röpködtek a Sportszeletek és egyéb csokik a levegőben.

Mivel imádott zongorázni, ha bárhol akadt egy vigalmi társaság, ahol megszólaltathatta a bűvös fekete-fehér billentyűket, azt Ő megtette. Kiváló adottságú idegenvezetőként, bárminemű társas vagy szakmai kirándulásnak jeles tréfamestere tudott lenni. Jelesül ma is eleven képként él bennem egy régi közös utunk Egerbe, ahová mintegy pályaválasztási tanulmányútként együtt mikrobuszoztunk a régi Lenkey Kollégiumig és laktanyáig. S sorolhatnám tovább, de nem teszem – tűnődöm magamban.

Még emlékére legkedvesebb sanzonja szól a rozsdaarany fák alatt, a szertartás is véget ér. Az örökkévalóság csendjében még lekoppan egy-két levél immár az Ő emlékét is őrző időben. Rá, a Kacskovics-majort is megjárt Nagyszerű Tanárra emlékeztetve.