Eger falát még a megboldogult Bornemissza Gergely főkapitány uram igyekezett megerősíteni a nagy 1552-es ostrom után. Annak idején Gergely deáknak volt mit tennie, hiszen Eger helyzetét még elődje, Dobó István jelentette Nádasdy Ferenc országos főkapitánynak:

– A vár annyira le van romolva, hogy a földdel szinte egyenlőnek mondható és inkább sík mezőhöz, mintsem várhoz hasonlít.

– Gyalázat! – üvölti mérgében még ezen az estén is benn az újvári vastag falak mögött Kücsüt Mehmed aga, az erőd jamírja. – Egy ekkora várban, mint ez, megtörténhet ilyesmi? Csak úgy a semmiből, egy átkozott hitetlen fényes nappal végezzen Mohamed alázatos szolgájával? Világ csúfjára az itteni és a vásározó gyaur kutyák szeme láttára? Hallatlan! – tajtékzik az aga.

Ezerhétszázhét Böjtelő havának utolsó napjaiban járunk. A tél alig-alig enged szigorából a Dunántúl felett. A falvak népe télvíz idején még az esztendő napjaiban Bottyán generális uram dunántúli főkapitány parancsára barmaival, gabonájával az erdőkbe és mocsarakba fitptt Rabutin és Starhemberg labanc tábornok uramiék több mint húszezres serege elől.

Biharország a tél dunnája alatt lapul, a Felső-Tiszától a Körösökig hó borítotja a végtelen erdőségeket és nádasokat a pusztákkal együtt. Vastag fehér takaró fedi a halmokat, a folyókat, ligeteket és a nagyritkán fellelhető emberi szállásokat. Eltűnt minden út és ösvény, eltűnt a szántó, a rét, minden, ami emberi életre utal.

Szent Mihály havában hamar jár az est. A Körös menti nádasok és füzesek fölött már csillagok ülnek, amikor a Szent Márton temploma melletti kicsiny udvarház elé ér jó Izabella királyné nehéz hatlovas hintaja. A hintó mögött, lomha ökrök vontatta szekérsor tekergőzik elő a rév felőli országút szürkésfehéren derengő porából.

Kisasszony havának harmadik hajnala pirkad Vég-Gyulavár kormos, üszkös, rommá lőtt falai fölött az Úr 1566. esztendejében.
– Rezgelődik a pogány! Rohamra készülnek – mondja a harcokban megfáradt Ghiczy János hadnagy uram a rondella tövében tiszttársának, Földváry István uramnak.
– Isten a megmondhatója, mi vár ránk, János! Főkapitány urunk – hányaföldi Kerecsényi László – úgy vélekedett a virrasztók éjféli kiáltásakor, hogy ki tudja, meddig vergődhetünk még a végzet tenyerében.

A szégyenteljes vasvári béke török kézen hagyja a Felvidék legerősebb várát, Érsekújvárt is. A pogány úgy berendezkedett, akár az idők végeztéig itt maradna. A messze földön híres újvári vásárt a török is szívesen tartja, vigyázza. Hogyne vigyázná: kövér sápot húz a kereskedőktől, távoli vidékről ide szekerező vásározóktól.

1598. március 28-át írnak a kalendáriumok. Korán tavaszodott Magyarországon. A jég már rég lezajlott a Dunán. A föld új életet lehel a fák gyökereibe nappalonként. Delente a Rába és a Rábca kiöntései felett csupa arany és ezüst ragyogásban remeg az ég. Az éjszaka ma szokatlanul enyhének ígérkezik.

Zöldellő májusalkonyi kölyökszellők cirógatják a nádast. Az végtelen és buja karjaival úgy öleli át a Körös kiöntéseit, akár az anyai kar kisgyermekét. A napnyugati parton lovasembert is elbíró csapás vezet a gázlóhoz. Túlnan, a vén folyó napkeleti partján hatalmas kurgán őrzi a vidéket az Idő végtelenségében.